Inès de la Fressange, Sophie Gachet: Párizsi sikk

"A párizsi stílus sokkal inkább tudatosság kérdése. Például, hogy mindig eredetiek legyünk, és ne nyásrpolgárok. (...) És egy dologot nem szabad elfelejtenünk: a divat arra való, hogy szórakoztasson bennünket!"

Még pár hónapja névnapi ajándékként kaptam ezt a gyönyörű vörös bőrkötéses darabot. Szerelem volt első látásra! Ez tipikusan egy olyan könyv, amit jó kézbe venni, az embert jó érzéssel tölti el a gondolat, hogy ez a darab ott lapul a könyvespolcán. Sőt úgy gondolom, hogy minden nőnek tartania kéne belőle egy darabot otthon és időnként átlapozni. Olyan alapdarab ez, mint egy jó farmer vagy a kedvenc napszemüvegünk. Egyszerűen kötelező!

Hogy mi is olyan jó benne? Először is imádtam a stílusát. Ines tudja magáról, hogy nem írónő, nem is akar egy művészien megírt kisregényt nyomni az orrunk alá. Nem több ez, mint egy jó tanácsokkal teli kalauz a divat világába, ám abban kimagasló és imádni való. Tele van könnyed frázisokkal, sokszor megnevettet, emellett pedig elgondolkozunk rajta, hogy talán nem is olyan nehéz követni a kifinomult párizsi divatot.

Ahogy elolvassuk Ines alapvető szabályait, a mit muszáj és mi tilos listákat, azt hiszem mind elmosolyodunk és kicsit elszégyelljük magunkat egy-egy olyan baklövés miatt, amiket már mi is elkövettünk párszor. Az első rész kimondottan az öltözködéssel foglalkozik, amiből megtudhatjuk, hogy mik a legfontosabb darabok, amik nem hiányozhatnak a ruhatárunkból. A tapasztalt modell arra sarkall minket, hogy ne ijedjünk meg az össze nem illő dolgoktól. Nyugodtan kombináljuk a márkásat az olcsóval, az elegánsat a lazával, a komolyat a bohókással. Tartsuk szem előtt, hogy mi az ami a személyiségünkhöz és az alkatunkhoz a legjobban illik, de az aktuális trendeket nyugodtan hagyjuk figyelmen kívül, hiszen egy párizsi nő nem követi a divatot, hanem megteremti.

A második részben szépségápolási tanácsokat kapunk, amik törekednek a természetesség előtérbe helyezésére, hangsúlyozzák, hogy nem az agyonsminkelt arc az ideális. Az ezt követő lakberendezési rovat az egyik nagy kedvencem, csomó tippet kapunk az egyedi és egyben helytakarékos megoldásokat illetően.

Ugyan Fressange kisasszony szerint fontos, hogy legyen pár minőségi alapdarabunk mind a ruhatárunkban, mind az otthonunkban, de rávilágít, hogy nem szükséges milliókat költeni ahhoz, hogy igazán stílusosak és divatosak legyünk. Az alapszabály pedig az, hogy szeressük önmagunkat és azokat a dolgokat, amiket viselünk, hiszen ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben vagy a ruhánkban, akkor máris elveszítjük a tökéletes nő varázsát.

Minden "fejezet" végén találunk egy listát azon helyekről, amelyeket maga Ines is szívesen látogat meg Párizsban. Persze nem az Eiffel-toronyról meg a Louvreról van szó, hanem sikkes kis butikokról, ékszerészetekről, lakberendezési boltokról, éttermekről, szállodákról, sőt még olyan helyeket is említ, ahová nyugodt szívvel mehetünk egy kisgyermek társaságában - a múzeumok és parkok listája útikalauznak is kitűnő választás.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Fogadjuk el, hogy vannak rosszabb napok. És használjuk ki a jobb napokat!"

"Néha kevés dolog is elegendő ahhoz, hogy valódi stílusunk legyen. (…) Mi a feltétele? Önbizalom… és mosoly!"

"A tengerészkékkel semmit sem ronthatunk el divatszempontból… Hacsak nem sárgával vesszük fel (mert akkor úgy nézünk ki, mint egy svéd bútor logója!)."

"Bármely tíz év alatti gyermek rajzán meg tudok hatódni. Bennük van a szabadság tehetsége, valamiféle zsenialitás, amelyből fokozatosan veszítenek tanulás során."

"A kis fekete ruha nem öltözék, hanem fogalom."

Paula Hawkins: A lány a vonaton

"Egy csapatnyi szarka. Hogy is van a mondóka? Egy bajt jelez, kettő reményt, három leányt, négy meg legényt, öt ezüstöt, hat aranyat, hét pedig titkot, mely titok is marad. Hát olyanom nekem is van egy pár."

Már régóta tervezgettem, hogy elolvasom ezt a könyvet, mert hasonlóan az összes felkapott regényhez, ezt sem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ott volt minden könyvesbolt kirakatában, lépten-nyomon belebotlottam. És természetesen csak úgy, mint minden felkapott regény esetében, erről is nagyon megosztó vélemények születtek, úgyhogy végül átrágtam magam rajta, hogy én is állást foglalhassak.

A történet három nő szemszögéből van bemutatva, közülük is Rachel van kiemelve főszereplőként, őt ismerhetjük meg a legjobban és a spoilerek elkerülése érdekében én is csak az ő történetét említem. Szóval Rachel minden nap ingázik Ashbury és London között, de már hónapok óta nem munkába jár, csak a látszatot szeretné fenntartani lakótársa, Cathy előtt. A valóságban kirúgták a munkahelyéről az alkoholizmusa miatt, így most főleg semmittevéssel és ivással tölti a napjait. A vont Witneyben mindig megáll pár percre egy fénysorompó miatt, és ekkor Rachelnek alkalma nyílik a sínek melletti házak hátsó kertjét szemlélni. Egy fiatal párt - akiket képzeletben Jessnek és Jasonnek nevez el - szokott figyelni, tetszik neki a békés kis életük, a saját múltjára emlékezteti őt, mindarra amit elveszített. Egy nap azonban nem a megszokott dolgot látja Jessék hátsó kertjében és az azt követő tragédia arra sarkallja a nőt, hogy beleavatkozzon a dolgokba, úgy érzi, felelősséggel tartozik azokért az emberekért, akikről azt hitte, hogy ismeri őket.

Meg kell hagyni, hogy Rachel nem nőtt igazán a szívemhez, mert taszított az alkoholizmusa, az hogy hazudozik, elhagyja magát, nincsenek céljai és úgy próbál figyelmet kicsikarni az emberekből, hogy beleássa magát az ő dolgukba. Aztán később, ahogy egyre több mindent tudtam meg róla és a múltjáról, már nem voltam vele ennyire elutasító, talán még meg is értettem őt, de végig arra gondoltam, hogyha csak egy kicsit is erősebb lenne, ha nem futamodna meg folyton, akkor mennyivel könnyebb lenne az élete. Persze a történet szempontjából tökéletes alany volt, hiszen az állandó részegség miatt eléggé instabil és megbízhatatlan a memóriája, tele kiesett órákkal. Ezek tették igazán izgalmassá a történetet.

A másik két nő, Megan és Anna, szintén megküzdenek a saját problémáikkal, olyan témák kerülnek elő, mint a fiatalkori teherbeesés, gyerekvállalás, megcsalás, hazugságok, csupa olyan dolog, amiről azt gondoljuk, hogy csak a filmekben történhet meg, vagy legrosszabb esetben is egy másik családdal, de velünk sosem. Félelmetes belegondolni, hogy mennyi mindent titkolnak el egymás elől az emberek, hogy meddig fajulhat egy-egy komolyabb vita és hogy veszíthetünk el mindent, amit biztosnak hittünk, amiről azt hittük, hogy jól ismerjük.

Bár szerintem ennek a könyvnek nem sok köze volt a thrillerhez vagy a pszicho-thrillerhez, de még a krimihez sem, nekem ennek ellenére nagyon tetszett. Nem igazán váltott ki belőlem félelmet vagy hasonlót, de izgalmas volt és élveztem olvasni, néha észre sem vettem, hogy repülnek az oldalak, mert csak olvastam és olvastam, hogy egyre több dolog derüljön ki, és hogy végre megtudjam az igazságot. A végével azonban nem vagyok teljesen megelégedve két dolog miatt. Először is szerintem túl sok arra utaló nyomot kaptunk a könyv közepétől vagy legalábbis két harmadától kezdve, hogy ki is lesz a hunyó. Ezáltal nem volt akkora meglepetés, amikor végül elérkeztünk a szembesítéshez. A másik, ami jobban zavar, hogy nekem egy kicsit erőltetett volt ebbe a karakterbe belemagyarázni, hogy ő a főgonosz. Mintha csak egy csettintésre változott volna rossz emberré, sőt mintha a végére egészen más emberré vált volna, nem volt átmenet, nem láttunk semmilyen jellemfejlődést (ez esetben romlást).

Eltekintve ezektől a kisebb hibáktól (amiket nem is biztos, hogy hibának lehet nevezni) még mindig úgy gondolom, hogy ez egy nagyon jó könyv, biztos még sokáig emlékezni fogok rá, mert nem egy hétköznapi olvasmány volt. Szerettem a rejtélyességét, az elbeszélés stílusát és végül még Rachelt meg a többi szereplőt is sikerült megértenem és megkedvelnem. Kellemes csalódás volt számomra ez a könyv, és már alig várom, hogy októberben megnézhessem a filmet Emily Blunttal a főszerepben, ígéretes feldolgozásnak tűnik.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Az élet nem bekezdés, a halál pedig nem zárójel."

"Valami nem volt rendjén, de végül rájöttem, hogy csak én vagyok az."

"Az ember arról talán nem tehet, hogy kicsoda, de arról tehet, hogy mit csinál."

"Semmi sem rosszabb, semmi sem annyira fájdalmas, romboló, mint a gyanakvás."

"Különben is, nem kockáztathatom meg, hogy hátranézzek, az mindig rossz ötlet."

Marie-Aude Murail: Oh, boy!

"Ma reggel, az őt ért újabb csapás ellenére, boldog volt. Boldog, hogy egy autó ülésén ül a bátyja mellett. Csakis a baj hozhatta őket hirtelen közelebb egymáshoz. Létezik valami, ami összesodorja két élet fonalát? Sors, gondviselés, Isten?"

Teljesen véletlenül botlottam bele, és azért döntöttem úgy, hogy elolvasom, mert tele volt olyan témákkal, amik személy szerint engem nagyon érdekelnek és szeretek róluk olvasni. Csakhogy talán épp az lett a könyv gyengesége, hogy telezsúfolták egy csomó mély és drámai dologgal, amiknek aztán nem maradt idejük teljesen kibontakozni azon a mindössze kétszáz oldalon.

Ahogy haladtam előre a történetben, egyre csak erősödött bennem az érzés, hogy ez itt akár a Drámai események gyűjteménye is lehetne, hiszen tulajdonképpen másról sem szól a regény. Kezdjük rögtön egy édesanya öngyilkosságával, akit elhagyott a férje. Rögtön utána térjünk át a három árván maradtak testvérre, ők a Morlevent gyerkőcök: a tizennégy éves Siméon, a nyolcéves Morgane és az ötéves Venise. Aztán persze sorra kerül a képbe egy árvaház, egy szociális asszisztens, egy gyámügyi bíró, valamint két idősebb, sosem látott féltestvér, mint potenciális gyámok. Persze ha mindez még nem lenne elég, akkor megjelennek még olyan témák is, mint a homoszexualitás, családon belüli erőszak, gyilkosság és leukémia.

Mivel a könyv elképesztően rövid a történésekhez képest, így az írónőnek sajnos nem sikerült minden eseményt kellően részletesen ismertetnie. A leukémia és Bart - a gyerekek féltestévre és egyben az egyik gyámjelölt - mássága eléggé kidolgozottan lettek tálalva, de például a felső szomszéd, Aimée története épp hogy csak érintve van. A férje meggyilkolása is elég váratlan, meglepő és magyarázat nélküli, hiszen elég furcsa, hogy Bartot még csak meg sem próbálják felelősségre vonni a történtekért és mindössze egyetlen rendőrségi látogatással elintézik a dolgot.

Ennek ellenére a szereplők jól kidolgozottak, az egyes szám harmadik személyben való elmesélés kezdetben picit zavart, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy ennek segítségével lehet a legjobban bemutatni minél több szereplő lelki világát és belső őrlődését, vívódását. Márpedig ezek jelentős részét képezik a történetnek, nekem sikerült mindhárom Morlevent gyermeket a szívembe fogadni, és végigizgultam a sorsuk alakulását, csak úgy, mint Bartét.

Kimondottan tetszettek a fejezetek alcímei, amik hozzátettek ahhoz, hogy a regény a sok drámai esemény ellenére is derűs, könnyed olvasmány maradjon ahelyett, hogy lehúzná az olvasót. Az írónő mindvégig igyekezett könnyed humort csempészni művébe, főleg Siméon és Bart dialógjai nevettettek meg, az ő párosuk volt a legszerethetőbb számomra.

A cím és a borító nekem egy elég nagy kérdőjel. Az "Oh, boy!" Bart egy szavajárása, ám különösebb jelentéssel nem bír, vagy csak nekem nem sikerült rájönnöm. Mindenesetre ezer meg egy jobb címet adhatott volna neki a szerző, nekem ez a választás valahogy nem nyerte el a tetszésemet. A könyvmolyképzős borító az eredetiből semmit sem hagyott meg, amit kicsit sajnálok, mert a francia kiadás sokkal jobban visszaadja az egész regény hangulatát, míg ez a színes szívecske nekem eléggé jellegtelen.

A Morlevent család tagjait sikerült nagyon megkedvelnem és az alapötletben is van potenciál, ám sajnos még mindig úgy gondolom, hogy ez a kis könyvecske túl rövidre és nem elég kidolgozottra sikerült. Egy csomó hiányosság van benne, amire a hirtelen és gyors befejezés is rátesz egy lapáttal, így sajnos csak 3,5 pontot tudok rá adni. 2008-ban egyébként egy tévéfilm is készült a francia írónő művéből Thierry Binisti rendezésében.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Csak akkor válunk felnőtté, amikor megértettük a szüleinket és megbocsátottunk nekik."

"– Vannak szívproblémái? 
– Ajaj, dögivel! – kiáltotta Bart. 
– Kardiológiai problémákról beszélek...
– Á nem, odáig még nem jutottam."

"Egy tábla csokoládénál legalább világosan látszik, hol az eleje és hol a vége; ellenben a családi históriáknál..."

"A betegségek hosszú folyosóján itt-ott nyílik egy ablak. A két fivér kikönyökölt rajta, élvezte az eget és a pillanatot."

"– Nem gondolja, hogy jobb lenne, ha inkább munkát keresne? (...)
– Ha keresünk, fennáll a veszély, hogy találunk is."

"Minden normális családot csupán egy tragédia választ el a teljes széteséstől."

Katja Millay: The Sea of Tranquility – Nyugalom tengere

"Gyűlölöm a bal kezemet. Gyűlölök ránézni. Gyűlölöm, hogy ráng, remeg, és arra emlékeztet, hogy elveszítettem önmagam. De ettől még ránézek, mert arra emlékeztet, hogy meg fogom találni a fiút, aki mindent elvett tőlem. Meg fogom ölni a fiút, aki megölt engem."

Bárkit kérdeztem vagy bármit olvastam erről a könyvről, mindig dicsérték, de még csak nem is úgy, hogy egész jó vagy nem rossz, hanem egyenesen tökéletes és fantasztikus és óriási könyvélmény. Hát meg kell mondjam, ehhez képest én kicsit csalódtam, mert bár tényleg egy jó könyv, de azért nem annyira rendkívüli, mint ahogy azt beharangozták.

Maga a történet már önmagában kicsit klisé. Nastya Kashnikov Brightonból Mill Creekbe költözik, ugyanis két éve egy szörnyű baleset áldozata lett, aminek következtében testileg, lelkileg össze van törve, és elhatározza, hogy maga mögött hagyja a múltat. Ám nem megy ez olyan könnyen, mert összetalálkozik egy hozzá hasonlóan sérült, zárkózott fiúval, Josh Bennett-tel. A könyv az ő szerelmi történetüket és életük tragédiáit meséli el, valamint láthatjuk, miként dolgozza fel lassacskán Nastya, hogy elvették tőle az álmát és a lehetőséget egy tökéletes életre.
 

Ami nagyon tetszett, az a mű puzzle-szerű felépítése, hogy a teljes háttértörténetet nem tudjuk meg rögtön az elején, mindig csak elszórtan kapunk egy-egy információ morzsát, amik fokozzák a feszültséget és a kíváncsiságunkat. Mikor aztán végül megtudjuk, a teljes igazságot, értelmet nyernek a részletek, hirtelen minden darabka a helyére kerül a kirakósban és összeáll a kép. Egy nagyon megrázó, fájdalmas kép, ám mégis reményteli, mintha buzdítana, hogy maradjunk erősek és tartsunk ki, mert minden tragédiát fel lehet dolgozni, ha elég erősek vagyunk.

Viszont van egy elég nagy negatívuma, azok pedig a szereplők. Persze nem az összes, egészen pontosan csak a két főszereplő, Nastya és Josh. Egyiküknek sincs könnyű élete, sőt hatványozottan kijárt nekik a rosszból, ami miatt többször is majd megszakadt a szívem olvasás közben, de egyszerűen voltak olyan reakcióik és cselekedeteik, amiket képtelen voltam megérteni és elfogadni. Nastya lázadó öltözködése, önként vállalt némasága, durcáskodása és titkolózása lassan már az őrületbe kergetett. Leginkább az zavart, hogy szüntelenül csak arra gondolt, amit elvettek tőle, amit elveszített, ahelyett, hogy egy pillantást is vetett volna azokra a dolgokra, amik megmaradtak neki, vagy amik újonnan kerültek az életébe. Nem volt hálás azért, hogy életben van, helyette folyton azt szajkózta, hogy halottnak kéne lennie. Joshon pedig tényleg nem lehet túltenni morcosságban és persze hülyeségben. Volt egy pont, amikor eldobtam volna a könyvet, de úgy, hogy egyenesen Josht találja fejbe és elgondolkodjon magán, hogy mekkora idiótaságot is csinált.

Ezzel szemben fantasztikus mellékszereplőket kaptunk, akik közül Drew és Clay volt a kedvencem, de Drew szüleitől kezdve, Margoton át egészen Tierney-ig mind nagyon jól kidolgozott, szerethető karakterek. Az írónő kicsit feszegeti a fiú-lány barátság kérdést is. Drew és Nastya mindvégig megmaradnak barátoknak, hiába hiszi mindenki, hogy több van köztük, és szerintem ennél okosabb dolgot nem is tehetnének. Nagyon szerettem az ő párosukat, ahogy Drew fokozatosan levetkőzte a kemény fiú álarcot és kiderült, hogy ő is tud igazán szeretni, Nastya pedig végig mellette áll, segítik egymást, sokat viccelődnek, és ezt kimondottan jó volt olvasni.

Mindent összevetve úgy gondolom, hogy egy nagyon szép és egyben tragikus történetet ismerhettem meg, még ha kicsit elcsépelt is volt néhány jelenet és egy fokkal túl is lépte a romantika küszöbömet. Szeretném azt hinni, hogy Josh és Nastya képesek lesznek feldolgozni mindazt, amiket az élet eléjük gördített és végül boldogok lesznek, megtalálják a Nyugalom tengerét. Bár az elvárásaim talán túl magasak voltak a sok dicséret miatt, ezért egy kicsit csalódtam, de még így is egy nagyon jó könyvhöz volt szerencsém.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Talán erre van szükségem. Hogy valaki elmagyarázzon engem saját magamnak."

"Inkább lennék egyedül, minthogy azt kelljen tettetnem, jól vagyok."

"A lelkünk mélyén mindketten tudtuk, hogy azért vonzódunk egymáshoz, mert hasonlóan sérültek vagyunk."

"Rengeteg minden meg tudja törni az embert, ha nincs, amibe kapaszkodjon."

"Minden normális családot csupán egy tragédia választ el a teljes széteséstől."

Ernest Cline: Ready Player One

„Az OASIS az emberiség önként vállalt börtöne lett. – írta – kellemes hely, ahol mindenki elbújhat a problémái elől, miközben az emberi civilizáció, leginkább az odafigyelés hiányának köszönhetően, lassacskán összeomlik.”

És íme egy olyan könyv, amiről sosem gondoltam volna, hogy elolvasom. Azt meg pláne nem, hogy ennyire imádni fogom! A cím, a borító, az alaptörténet, minden arra utal, hogy ez egy kockáknak íródott gyöngyszem, ami nekünk, egyszerű, geek dolgokról mit sem tudó átlagembereknek nem való, hiszen úgysem értenénk. Pedig be kell, hogy valljam, nem sok minden van, ami távolabb áll tőlem, mint a videojátékok, ám ezt a könyvet nem akaródzott letenni!

2044-re a világunk az olajválság következtében elég barátságtalan hellyé alakult. A legtöbb helyen soha nem látott mértékű szegénység uralkodik, eszméletlen mennyiségű ember éhezik, nincs állása, lakhelye, tulajdonképpen az egész gazdasági és társadalmi élet az összeomlás küszöbén áll. Ám a technika fejlettebb, mint valaha és James Halliday megalkot egy olyan virtuális világot, az OASIS-t, ami menedéket nyújt a kegyetlen valóság elől. Ez egy elképesztően valósághű számítógépes játék, amelyben az emberek nagy része a fél (vagy inkább az egész) életét éli. Itt járnak iskolába, munkába, szórakozni, itt kötnek barátságokat vagy kezdenek párkapcsolatba. Ám amikor a virtuális paradicsom megalkotója és tulajdonosa, Halliday meghal, arra a személyre hagyja több milliárdos vagyonát és magát az OASIS-t, aki megleli a játékban elrejtett Húsvéti Tojást. Ez egy kincskereső játék, három kulcsot és három kaput kell megtalálni, valamint közben a feladatokat sikeresen teljesíteni, mivel azonban több mint 5 évig senki sem halad előre, az emberek lassan megfeledkeznek a Vadászatról. Aztán váratlanul egy Parzival nevű avatar megszerzi az első kulcsot. Ezzel persze mindenki figyelme ismét a Vadászatra terelődik és kezdetét veszi egy veszélyekkel teli játszma.

A regény eleinte döcögősen indul, ami nem is csoda, hiszen egy egészen új világot kell az írónak bemutatnia. Pontosabban kettőt. A középpontban az OASIS virtuális világa áll, ezt és ennek a működését ismerhetjük meg a legátfogóbban, de természetesen a valódi világról is kapunk információkat. Emellett a szereplőket is fel kell vezetni, Parzival - valódi nevén Wade - valós világunkbeli életén át megtapasztalhatjuk, hogy mennyire rossz a helyzet a Földön, hiszen ő is ahhoz a túlnyomó többséghez tartozik, akik nagyon nyomorúságos körülmények között élnek. Emellett az ő karaktere lesz az, aki a legnagyobb fejlődésen megy át, és szinte a szemünk láttára válik gimis tinifiúból érett harcossá. A lassabb lefolyású bevezetés után azonban rohamos tempóban gyorsulnak fel az események.

Mint tudjuk, a történet a jövőben játszódik, ám sikerült az alapsztoriba belecsempészni egy jó adag nosztalgiát, amiért külön dicséret, imádtam! James Halliday, az OASIS megalkotója, a 80-as években nőtt fel, így ez az időszak számára a legkedvesebb. Igazi kocka, eléggé antiszociális és különc kisfiú volt, aki később középiskolásként már nem csak játszott velük, hanem elkészítette saját számítógépes játékát. És mivel a 80-as évek megszállottja volt, így a kincskereső játékának alapfeltételévé tette a korszak popkultúrájának alapos ismeretét. Azt hiszem azoknak, akik szintén ebben a korban voltak gyerekek vagy nőttek fel, ez a könyv egy külön élményt ad, hiszen telis-tele van akkori videojátékokkal, zenékkel és filmekkel. De még így is, hogy ezeknek én személy szerint a nagy részét nem ismertem, hihetetlenül élvezhető volt. Szerettem ezekről olvasni, és úgy éreztem, tanulok is belőle. Emellett persze személyes örömpillanataim is voltak, amikor egy általam ismert dologhoz érkeztem, a Háborús játékokról szóló feladat például nagyon megmelengette a szívemet. :D

Az alapötlet, hogy a jövőben valahogy így néz majd ki az életünk, egy kicsit ijesztő lehet, hiszen a könyv nyíltan rávilágít az emberi kapcsolatok megromlására, egészen pontosan azok szinte teljes hiányára. Mondhatjuk tehát, hogy a Ready Player One egyben egy elég erős társadalomkritikát is magában hordoz, de ami nekem nagyon tetszik, az az egész mű hangulata. Disztópia révén teljesen megengedett, hogy az egész cselekményszálat belengje a tragédia vagy a nyomasztó reménytelenség érzése. Ennek is megvan a maga varázsa, de ennél a műnél kifejezetten örültem, hogy más dolgok kerültek előtérbe. Az egész mozgatórugója a feszültség és az izgalom, de emellett pozitív érzelmek, barátság, remény, végsőkig való kitartás, sőt még egy kis szerelmi szál is keveredik bele. Persze csak a kellő mennyiségben, az is inkább a végére tartogatva.

Összességében úgy gondolom, hogy ez egy fantasztikusan kidolgozott ifjúsági sci-fi, amit én kortól, nemtől és érdeklődési körtől függetlenül ajánlanék mindenkinek. Nem tudom elképzelni, hogy erre bárki is azt tudná mondani, hogy rossz (esetleg csak akkor, ha egyáltalán nincs ízlése). Hatalmas csillagos 5-ös! És csak remélni tudom, hogy a Steven Spielberg által megrendezésre kerülő filmváltozat hozza majd a könyv színvonalát. Egyelőre 2017 végére vagy 2018 elejére várható a megjelenés.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Onnan tudod, hogy teljesen tönkrevágtad az életedet, hogy az egész világod egy szarkupaccá válik, és az egyetlen személy, aki szóba áll veled, a számítógépes rendszered mesterséges intelligenciája."

"Soha senki nem kapja meg, amit akar, és ez gyönyörű."

"Akkor értettem meg, hogy néha, bármennyire is rémisztő és fájdalmas, a valóság az egyetlen hely, ahol igazi boldogságra találhatunk."

"Nem tudom, ti talán máshogy éltétek meg ezt az egészet. De nekem emberi lényként felnőni a Föld nevű bolygón a huszonegyedik században elég nagy szívás volt."

"Ismeritek azt a mondást, hogy ha egyszer elhagytátok az otthonotokat, soha nem térhettek vissza oda igazán?"

Swati Avasthi: Ököl/Jog

"A verés megszokott dolog a családunkban. Nem olyan, amitől a föld megremeg vagy az idő megáll. Másnap felkelsz, és szépen elmész a suliba. Talán egy kicsit többet kell dolgoznod azért, hogy fenntarthasd a semmi-gond-nagyszerűen-vagyok képet, de végül is sodródsz előre az élettel."

Ez a könyv már többször is szembejött velem az elmúlt egy-két évben, de az az igazság, hogy egy nagyon szégyenletes hibába estem és a borítója alapján csuklóból besoroltam a "csak egy újabb vörös pöttyös" kategóriába, nem szentelve különösebb figyelmet neki. Aztán most pár napja ismét összetalálkoztam vele, és ezúttal szántam pár percet arra, hogy egy kicsit utánaolvassak. Nem is kellett gondolkoznom rajta, ez alkalommal rögtön nekiláttam az olvasásnak.

Azonnal a történések kellős közepébe csöppenünk, amikor is Jace Witherspoon becsenget az éjszaka közepén rég nem látott bátyjához, Christianhez abban a reményben, hogy a fiú befogadja őt. Mindketten azért szöktek el otthonról, mert nem bírták tovább az apjuktól való folyamatos rettegést, a külvilágnak jómódú bíró képét mutató férfi ugyanis otthon rendszeresen bántalmazza a feleségét, valamint két fiát. Christian hamarabb döntött a távozás mellett, hiszen őt jóval súlyosabb sérülések érték, mint az apjuk által mindig is jobban kedvelt Jacet, így a testvérek öt évet töltöttek külön a kisebbik fiú felbukkanásáig. A találkozás nem zajlik zökkenőmentesen, a régi sebek felszakadnak és sok minden kerül a felszínre, amivel nem könnyű megbirkózniuk.

A két testvér viszonya nagyon érdekes, alapjában véve nem igazán hasonlítanak egymásra és teljesen másképp is dolgozzák fel a történteket. Míg Christian mindent magába fojt, nehezen nyílik meg és a dühét magában tartja, addig Jace sokkal nyíltabb, beszédesebb, bár igen ingerlékeny és erőszakos. Nem is csoda, hiszen kiskorától ezt a példát látta otthon - a problémákat pofonnal oldjuk meg, a feszültséget ökölcsapással vezetjük le. Persze tudja, hogy ez nem helyes és küzd, hogy elszakadjon a szörnyű emlékektől, de ez nem megy egyik napról a másikra. Bár Christian látszólag jól kezeli a dolgokat, végül kiderül, hogy az elfojtással sem oldotta meg a gondot, csak besöpörte a szőnyeg alá, így fokozatosan törnek elő a sérelmek.

Bár kapunk pár nagyon részletes leírást az apa kegyetlenségeiről, az írónő mégsem erre fókuszál, sokkal inkább a pszichikai háttér van megvilágítva, és arra keresi a választ, hogy egy ilyen gyermekkor után, egy ilyen múlttal vajon lehet-e valaki újra boldog és "töretlen". Jace és Christian vajon el tudják-e valaha engedni a rettegést, a bizonytalanságot, hogy az anyjuk, aki ott maradt őrjöngő férjével egy fedél alatt, talán egyszer holtan végzi, feldolgozzák-e egyszer mindazt amit átéltek, és képesek lesznek-e újra megbízni egymásban és másokban?

A családon belüli erőszak témája nem túl népszerű az ifjúsági regények körében, pedig sajnos a jelenség annál gyakoribb manapság, csak sokszor fel sem ismerjük az árulkodó jeleket, vagy nem is akarunk tudomást venni róla. Az írónő kivételesen dolgozta ki a történetet, csak úgy mint a szereplőket, akik jellemükben, viselkedésükben és reakcióikban eszméletlenül hitelesek. Az egyes jelenetek pedig olyan valósághűen vannak lefestve, hogy néhány résznél azt éreztem, nem bírok tovább odanézni, és ekkor jöttem rá, hogy hiszen nem is filmet nézek.

A hazai borítóval egyáltalán nem vagyok kibékülve, sőt szerintem az amúgy sem túl megnyerő VP borítók közül is ez az egyik legrosszabb. A cím sem a legmegnyerőbb, az eredeti Split, valamint a vörös, kulcsos borító számomra sokkal kifejezőbb.

Kétségkívül nagyon komoly mű, de az egész olyan lendületesen van megírva, kimondottan a young adult korosztályt megcélozva, hogy az ember nem érzi azt, hogy összeroppan mire végigolvassa. Bár tény, hogy nagyon régóta ez az első könyv, ami megríkatott, de a vége nem szomorkodásra ad okot, sokkal inkább reményteli. Persze nem kapunk egy cukormázas happy endet, hiszen az nem volna méltó egy ilyen mélységű regényhez, az írónő mindvégig megmarad a realitás talaján, de utal rá, hogy igenis megéri keményen küzdeni és van remény, hogy a jövőnket a kezünkbe véve újrakezdjük és boldogok legyünk.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Mindannyian azt kívánjuk, bárcsak erősebbek lennénk, mint amilyenek vagyunk, és egyikünknek sem sikerül úgy végigélni az életet, hogy ne bánna meg valamit."

"Te jó ég, erre mondják azt, hogy meggondolatlanul ne ugorj bele semmibe. De mást is mondanak. Carpe diem. Még a közhelyek is ellentmondanak egymásnak."

"Miért van az, hogy a szavak képesek megsebezni az embert?"

"Furcsa, amikor valaki a lelkedbe lát, és megérti azt is, amit be nem vallanál, még magadnak sem."

"Veszekedésóra, tizedik lecke: másnap fáj igazán."

John Green: Papírvárosok

"Margo dolgában a következő alapvető hibákat követtem el állandóan (bár az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ő maga igyekezett elhitetni velem): ő nem csoda volt. Nem kaland volt. Nem értékes, ritka dolog volt. Margo egy lány volt."

John Greenhez már korábban volt szerencsém, először a Csillagainkban a hiba, majd az Alaska nyomában regényeinek köszönhetően. Mindkettőt nagyon szerettem, bár leginkább az utóbbi fogott meg, így később a kezembe vettem Katherine a köbön című művét is, ami azonban elég nagy csalódás volt. Nem szokásom, ám ez alkalommal mégis pár fejezet után le kellett tennem, mert annyira unalmasnak találtam. Így hát most elég kelletlenül kezdtem bele a Papírvárosokba, mert nem tudtam, mire számítsak, hogy ezúttal vajon a számomra oly kedves Milest és Alaskát megalkotó John Green, vagy a később nagy kiábrándultságot okozó John Green fog visszaköszönni a lapokról. Sajnos csalódnom kellett.

A regény valójában egy nagyon egyszerű cselekményszálon fut. Adott egy fiú - Quentin Jacobsen, valamint egy lány - Margo Roth Spiegelman. A fiú átlagos, a lány nem az, így hát a srác belezúg, ám egy nap Margo rejtélyes módon eltűnik. Mondanám, hogy persze azért nem ilyen egyszerű, de igen, pontosan ilyen egyszerű. Szóval Quentin, vagy ahogy a barátai hívják, Q fogja magát és elkezd nyomozni a lány után, mert úgy hiszi, hogy Margo minden vágya, hogy ő találjon rá.

Maga a regény egy prológusra és három részre van felosztva, amelyek közül a prológus és az első rész kifejezetten érdekes. Itt még tényleg élvezhető az egész rejtélyes, eltűnős-kutatós dolog, ám egy idő után az ember elkezdi várni, hogy jöjjön valami csavar. Mert hát mégis csak kell lennie valami csavarnak, amin az ember nagyot csodálkozik, amin megdöbben, vagy éppen felderül. Bármi, ami valamiféle érzelmet vált ki. Ám az az igazság, hogy én nem igazán lepődtem meg a végén, meg úgy egészében véve semmin, és van egy olyan érzésem, mintha még tulajdonképpen be sem fejeztem volna a könyvet. Mintha az író fogta volna és mivel már kifogyott a szavakból, ezért inkább egyszerűen csak letette volna a tollat, mert úgy döntött, hogy nem hajlandó többet foglalkozni ezzel a regénnyel.

Margo karakterét egyáltalán nem sikerült megkedvelnem, ami nálam azért elég ritka jelenég, mert én még a "gonosz" szereplőkben is találni szoktam valamit, amitől legalább csak egy kicsit szerethetőek. Ám Margo Roth Spiegelman nem több, mint egy hamis Alaska Young utánzat (nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy a könyv címe lehetne akár Margo nyomában is), de belül pontosan olyan "papírlány", mint amilyennek önmagát leírta. Nem csak arról van szó, hogy felszínes. Hiszen jobban belegondolva, mind azok vagyunk néha, de Margo konkrétan üres. Olyan, mintha csak össze-vissza futkározna a saját kis világában, maga sem tudja mit miért tesz, azt hiszi, minden róla szól, nem érdekli, hogy megbánt másokat, vagy hogy aggódnak érte. Néha arra gondoltam, hogy talán depressziós, de az az igazság, hogy az élete minden pontja nagyon is rendben van, szinte tökéletesnek mondható, szóval nem találtam okot rá, hogy miért akar annyira elmenekülni.

A szerelmi szál ezáltal nem is igazán volt valós, hiszen Q inkább csak annak a lánynak a gondolatába volt szerelmes, akit elképzelt magának, amilyennek Margot látni szerette volna. Erre később ő maga is rájön. A könyv erőssége azonban szerintem a barátságokban rejlik. Quentin ugyanis nem egyedül vág bele a kalandjaiba, ott van vele két legjobb barátja, Ben és Radar, valamint később Ben barátnője, Lacy is. Ők fejezetről fejezetre tesznek tanúbizonyságot arról, hogy mennyire jó barátok, hogy összetartoznak és segítik egymást még a legőrültebb ötletek végrehajtásában is. A gimis buli, a miniplázás felderítések, az Agloe-ba vezető autóút, meg a sok-sok poénkodás és izgatott tervezgetés. Ezek által nyert egyáltalán értelmet ez a könyv, miattuk mondom azt, hogy nem volt teljesen időpocsékolás elolvasni.

Többféle borítóval jelent meg és ezek közül mind nagyon tetszik, kivéve a legelső amerikai kiadást, ami valahogy elég rideg a többihez képest és olyan, mintha valami téli/karácsonyi történetre akarnának vele utalni (pedig ilyenről szó sincs). A regényből egyébként tavaly forgattak filmet Cara Delevingne főszereplésével, amiről nem tudok nyilatkozni, mert azt még nem sikerült megnéznem. Valamiért azonban az az érzésem, hogy talán a film még jobb is lesz mint a könyv, mert van rá esély, hogy az unalmas, tucatszor megismételt részeket kihagyták belőle, esetleg Margonak sikerült valamiféle jellemet adniuk, vagy Cara belevitte a saját bohókás énjét. Remélem így van. A könyvre azonban 2 pontnál nem tudok többet adni.

Értékelés

Kedvenc sorok

"És mostanra az élet maga lett a jövő. Az életed minden egyes pillanatát a jövőre gondolva éled."

"Olyan nehéz elmenni – egész addig, míg az ember el nem megy. Mert utána ennél könnyebb istenverte dolog már nincs is a világon."

"Csak ne felejtsd el, hogy egy ember nem feltétlenül olyan, mint amilyennek te hiszed."

"Amikor megcsinálsz valamit, az mindig eltörpül amellett, amiben addig reménykedtél, amíg csak elképzelted a dolgot."

"Mert tudod, egyszer muszáj lesz felhagynod az ég fürkészésével, vagy eljön az a nap, amikor lepillantasz, és azt veszed észre, hogy te magad is ellebegtél."