John Green: Papírvárosok

"Margo dolgában a következő alapvető hibákat követtem el állandóan (bár az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ő maga igyekezett elhitetni velem): ő nem csoda volt. Nem kaland volt. Nem értékes, ritka dolog volt. Margo egy lány volt."

John Greenhez már korábban volt szerencsém, először a Csillagainkban a hiba, majd az Alaska nyomában regényeinek köszönhetően. Mindkettőt nagyon szerettem, bár leginkább az utóbbi fogott meg, így később a kezembe vettem Katherine a köbön című művét is, ami azonban elég nagy csalódás volt. Nem szokásom, ám ez alkalommal mégis pár fejezet után le kellett tennem, mert annyira unalmasnak találtam. Így hát most elég kelletlenül kezdtem bele a Papírvárosokba, mert nem tudtam, mire számítsak, hogy ezúttal vajon a számomra oly kedves Milest és Alaskát megalkotó John Green, vagy a később nagy kiábrándultságot okozó John Green fog visszaköszönni a lapokról. Sajnos csalódnom kellett.

A regény valójában egy nagyon egyszerű cselekményszálon fut. Adott egy fiú - Quentin Jacobsen, valamint egy lány - Margo Roth Spiegelman. A fiú átlagos, a lány nem az, így hát a srác belezúg, ám egy nap Margo rejtélyes módon eltűnik. Mondanám, hogy persze azért nem ilyen egyszerű, de igen, pontosan ilyen egyszerű. Szóval Quentin, vagy ahogy a barátai hívják, Q fogja magát és elkezd nyomozni a lány után, mert úgy hiszi, hogy Margo minden vágya, hogy ő találjon rá.

Maga a regény egy prológusra és három részre van felosztva, amelyek közül a prológus és az első rész kifejezetten érdekes. Itt még tényleg élvezhető az egész rejtélyes, eltűnős-kutatós dolog, ám egy idő után az ember elkezdi várni, hogy jöjjön valami csavar. Mert hát mégis csak kell lennie valami csavarnak, amin az ember nagyot csodálkozik, amin megdöbben, vagy éppen felderül. Bármi, ami valamiféle érzelmet vált ki. Ám az az igazság, hogy én nem igazán lepődtem meg a végén, meg úgy egészében véve semmin, és van egy olyan érzésem, mintha még tulajdonképpen be sem fejeztem volna a könyvet. Mintha az író fogta volna és mivel már kifogyott a szavakból, ezért inkább egyszerűen csak letette volna a tollat, mert úgy döntött, hogy nem hajlandó többet foglalkozni ezzel a regénnyel.

Margo karakterét egyáltalán nem sikerült megkedvelnem, ami nálam azért elég ritka jelenég, mert én még a "gonosz" szereplőkben is találni szoktam valamit, amitől legalább csak egy kicsit szerethetőek. Ám Margo Roth Spiegelman nem több, mint egy hamis Alaska Young utánzat (nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy a könyv címe lehetne akár Margo nyomában is), de belül pontosan olyan "papírlány", mint amilyennek önmagát leírta. Nem csak arról van szó, hogy felszínes. Hiszen jobban belegondolva, mind azok vagyunk néha, de Margo konkrétan üres. Olyan, mintha csak össze-vissza futkározna a saját kis világában, maga sem tudja mit miért tesz, azt hiszi, minden róla szól, nem érdekli, hogy megbánt másokat, vagy hogy aggódnak érte. Néha arra gondoltam, hogy talán depressziós, de az az igazság, hogy az élete minden pontja nagyon is rendben van, szinte tökéletesnek mondható, szóval nem találtam okot rá, hogy miért akar annyira elmenekülni.

A szerelmi szál ezáltal nem is igazán volt valós, hiszen Q inkább csak annak a lánynak a gondolatába volt szerelmes, akit elképzelt magának, amilyennek Margot látni szerette volna. Erre később ő maga is rájön. A könyv erőssége azonban szerintem a barátságokban rejlik. Quentin ugyanis nem egyedül vág bele a kalandjaiba, ott van vele két legjobb barátja, Ben és Radar, valamint később Ben barátnője, Lacy is. Ők fejezetről fejezetre tesznek tanúbizonyságot arról, hogy mennyire jó barátok, hogy összetartoznak és segítik egymást még a legőrültebb ötletek végrehajtásában is. A gimis buli, a miniplázás felderítések, az Agloe-ba vezető autóút, meg a sok-sok poénkodás és izgatott tervezgetés. Ezek által nyert egyáltalán értelmet ez a könyv, miattuk mondom azt, hogy nem volt teljesen időpocsékolás elolvasni.

Többféle borítóval jelent meg és ezek közül mind nagyon tetszik, kivéve a legelső amerikai kiadást, ami valahogy elég rideg a többihez képest és olyan, mintha valami téli/karácsonyi történetre akarnának vele utalni (pedig ilyenről szó sincs). A regényből egyébként tavaly forgattak filmet Cara Delevingne főszereplésével, amiről nem tudok nyilatkozni, mert azt még nem sikerült megnéznem. Valamiért azonban az az érzésem, hogy talán a film még jobb is lesz mint a könyv, mert van rá esély, hogy az unalmas, tucatszor megismételt részeket kihagyták belőle, esetleg Margonak sikerült valamiféle jellemet adniuk, vagy Cara belevitte a saját bohókás énjét. Remélem így van. A könyvre azonban 2 pontnál nem tudok többet adni.

Értékelés

Kedvenc sorok

"És mostanra az élet maga lett a jövő. Az életed minden egyes pillanatát a jövőre gondolva éled."

"Olyan nehéz elmenni – egész addig, míg az ember el nem megy. Mert utána ennél könnyebb istenverte dolog már nincs is a világon."

"Csak ne felejtsd el, hogy egy ember nem feltétlenül olyan, mint amilyennek te hiszed."

"Amikor megcsinálsz valamit, az mindig eltörpül amellett, amiben addig reménykedtél, amíg csak elképzelted a dolgot."

"Mert tudod, egyszer muszáj lesz felhagynod az ég fürkészésével, vagy eljön az a nap, amikor lepillantasz, és azt veszed észre, hogy te magad is ellebegtél."