Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó

A mai nap jó a halálra? Ezt kérdezem magamtól reggel, amikor felébredek. (...) Ma van a napja... ? És ha nem ma, akkor mikor... ? Most is ezt kérdezem magamtól, ahogy az óratorony tetején, a párkányon állok, ami nagyon keskeny. 

Ismét egy nehéz témájú könyv. Lassan már bevett szokás lesz, hogy ilyet olvasok, de egyszerűen annyira jó ez a regény is, hogy még mindig nem untam meg a dolgot. Teljesen véletlenül akadtam rá és hát őszintén szólva, nem a borító és nem is a cím volt az, ami megfogott. Első ránézésre valami nagyon bugyuta sztorit nézne ki az ember belőle, és a fülszöveg is inkább egyszerű szerelmi történetet ígér, mintsem egy valóban mélyre hatoló, komoly művet, pedig bizony rég olvastam már ennyire szívbemarkoló történetet.

Theodore Finch és Violet Markey az iskola óratornyának párkányán állva találkoznak össze, amikor is épp mind a ketten öngyilkosságon törik a fejüket. Annak ellenére, hogy nem kicsit erős kezdés, elég nyilvánvaló, hogy itt az elején - függetlenül attól, hogy találkoznak-e vagy sem - egyikük sem ugrott volna le arról a toronyról. Csalódottak voltak, zavartak, szomorúak, de nem akarták eldobni az életüket. Viszont valami elkezdődik ekkora a két fiatal közt, amiből a történet előrehaladtával egy ragyogó szerelem bontakozik ki.

Theodoret már kisebb korától különcnek titulálták, csúfolták, kinevették, nem tudott és nem is nagyon akart beilleszkedni a "normális" kortársai közé. A regényben felmerül, hogy Theo talán bipoláris személyiségzavarral küzd, bár ezt végül is nem diagnosztizálják, ám tény, hogy a tünetek nagy része jellemző a fiúra: szélsőséges hangulatingadozások, felfokozott aktivitás, alváshiány, majd máskor akár hetekig tartó "Nagy Alvás", depresszió, öngyilkos gondolatok. Nem igazán találja a helyét a világban, pedig ott van neki Violet, aki bár maga is megjárta a poklot, amikor egy autóbalesetben elveszítette a nővérét, de fokozatosan mégis visszatalál önmagához. A Finchcsel töltött idő alatt leküzdi eddigi félelmeit, újra autóba ül, majd később saját maga is visszatér a vezetéshez, kezdi feldolgozni Eleanor elvesztését. Ahogy azonban Violet egyre jobban lesz, Finch mintha úgy hullana lassan darabokra.

Kettejük kapcsolata egészen magával ragadó. Első ránézésre teljesen különböznek, ám fokozatosan mindketten levetkőzik a gátlásaikat, mernek egymás előtt önmaguk lenni és rájönnek, hogy mégis mennyire hasonlóak és megértik egymást. A projektmunkájuk által bejárják Indiana nevezetes helyeit és a kalandjaikat is annyira őszintén élik meg, hogy olyan, mintha ezt a két embert az ég is egymásnak teremtette volna. Egyszerűen csak jól esik olvasni a boldog pillanataikat, még akkor is, ha a levegőben benne van, hogy valami rossz közeleg.

Az ember valahogy érzi, hogy ennek a könyvnek nem lesz happy endje, de mégis annyira reménykedik. Nem volt kiszámítható, hogy pontosan mi is fog történni, de szinte előre tudtam, hogy össze fogja törni a lelkemet és így is lett. Először el sem akartam hinni, hogy megtörtént, ami megtörtént, és abban bíztam, hogy egyszer csak jön a nagy csavar és minden kiderül és jó lesz, de semmi sem jött. Itt egy kicsit le is kellett tennem a könyvet, mert annyira elkeserítő volt a gondolat, annyira jól van megírva minden egyes szó és mondat, hogy szinte éreztem a fájdalmat és a gyászt, éreztem az ürességet és az egész végtelenül lehangolt. Viszont miután kigondolkodtam magamból mindent, összeszedtem magam és folytattam az olvasást, az kárpótolt a csalódottságért.

A könyv vége - a felfedezőút - egyszerűen gyönyörű! Minden egyes hely, ahol Theodore járt, megelevenedik olvasás közben, az írónő nagyszerűen ért hozzá, hogy egy egész világot varázsoljon oda az olvasó szeme elé, mintha mi magunk is ott lennénk a szereplőkkel. Csodás helyekre kalauzol el bennünket és közben az egész tragédiát elkezdjük kicsit más szemmel nézni. A halál és a veszteség megmarad a mű központi témájának, de inkább a "túlélőt" helyezi előtérbe, azt, aki elvesztette a szerettét. Az írónő valahogy ebbe a nagyon szomorú dologba képes belevinni egy pozitív szálat, mintha megjelenne egy kis fénysugár az alagút végén, és arra buzdít, hogy éljünk. Ne csak létezzünk, ne csak számláljuk a napokat, hanem élvezzünk ki minden apró pillanatot és tárt karokkal fogadjuk az előttünk álló életet és mindazt, amit még nekünk tartogat.

A borító a történet végére értelmet nyert, rájöttem, hogy minden kis részlet szimbolizál valamit vagy valakit és most már egészen meg is kedveltem. Talán kicsit borongósabb színeket kellett volna választani, ami előrejelzi a tragédiát, vagy talán mégsem. Így végül is nem egy lehangoló könyvként fog megmaradni az emlékezetemben, hiszen nem is annak szánták és az üzenete sem ezt hordozza magában. A jó hír, hogy hamarosan film is készül a történetből, mégpedig maga az írónő írja hozzá a forgatókönyvet és eddig úgy néz ki, hogy 2017-ben kerül bemutatásra. Violet szerepére Elle Fanningot választották, aki szerintem teli találat volt, én például nagyon hasonlóan képzeltem el a lányt olvasás közben. Kíváncsi vagyok, hogy viszik majd képernyőre ezt a könyvet, amit leginkább úgy jellemeznék, hogy szerelmes, kalandos, megrázó és nagyon elgondolkodtató, de mindenekelőtt ragyogó! Hatalmas kedvenc lett, egyértelműen 5 pontos.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Te vagy a szivárvány összes színe a vakító fehérségben."

"Arra jövök rá, hogy nem az számít, mit hozol el magaddal, hanem, hogy mit hagysz ott magadból."

"Az a gond az emberekkel, hogy általában elfelejtik, hogy többnyire és igazán csak a kis dolgok számítanak."

"Ha a csillagokat nézed, a mi dolgaink nem sokat érnek, nem igaz?"

"Mi volna ha ilyen lehetne az élet is? Hogy csak a boldog részét tartsuk meg, és semmit se a szörnyűből."