"Simogattam Wellingtont, és azon töprengtem, ki ölte meg és miért. A nevem Christopher John Francis Boone. Tudom, hogy hívják a föld országait és a fővárosukat, tudom a prímszámokat 7507-ig."
Ezzel a könyvvel még tavaly találkoztam, amikor minden áron szerettem volna olvasni az autizmusról. Mindig is érdekelt ez a betegség, de nem szakkönyvet szerettem volna, csak egy regényt, aminek története is van, szóval amikor rátaláltam Mark Haddon művére, nagyon megörültem. Már nem tudnám megmondani, hogy milyen úton-módon került mégis várólistára, de végül csak most, egy évvel később sikerült belekezdenem.
Először nem igazán tudtam, mire számítsak, vegyes értékeléseket olvastam róla, volt akinek nagyon tetszett, mások annyira nem voltak elragadtatva tőle. Féltem, hogy vagy túl szakszerűen, vagy túl elvontan lesz megírva a történet, ami nagyon meg tudja nehezíteni az olvasást. Éppen ezért kellemes meglepetésként ért, hogy milyen könnyen és gördülékenyen haladtam vele, három nap alatt olvastam ki úgy, hogy abból egyik nap csak a vonaton ülve volt időm a kezembe venni. És hát több szempontból is érdekes olvasmánynak bizonyult.
Christopher Boone egy 15 éves autista fiú, aki az angliai Swindonban él az apjával és Tobyval, a házi patkánnyal. Egyik éjszaka Christopher holtan találja a szomszéd kutyáját, Wellingtont, és mivel szerette a kutyát, így elhatározza, hogy felkutatja az elkövetőt, s minderről detektívregényt ír. Csakhogy a nyomozás során egy sokkal nagyobb kaliberű rejtélyre is fény derül, ami fenekestül felforgatja a kisfiú életét. Elhatározza, hogy egyedül indul Londonba, annak ellenére, hogy ki nem állhatja a tömeget, nem tűri, ha hozzáérnek, kényelmetlenül érzi magát az új helyeken és amikor valami kiborítja, összekuporodik a földön és kiabál.
Mark Haddon rengeteg gyerekkönyv szerzője és saját bevallása szerint ez az első felnőtteknek szóló regénye. Szerintem nem dönthető el egyértelműen, hogy ifjúsági vagy felnőtteknek szóló műről van-e szó, a regény tele van Christopher rajzaival, a nyelvezete pedig végtelenül egyszerű, hiszen az autista és Asperger-szindrómás fiú nem érti és nem szereti a metaforákat, a vicceket, nem tud át vitt értelemben fogalmazni. Maga a téma is olyan, ami szólhat a fiatalabb és az idősebb korosztálynak is, mindkettő talán egy kicsit másképp fogja befogadni.
És hogy mi is az a bizonyos téma. Innentől spoileres lehet, de erről mindenképp szeretnék írni. Szóval Christopher szülei nem jönnek ki valami jól és a sok veszekedés odáig vezet, hogy az anyja megcsalja a férjét, majd hosszas töprengés után, miután látja, hogy az apja mennyivel higgadtabban tudja kezelni Christophert és milyen jól elvannak együtt, úgy dönt, hogy Londonba költözik az új párjával. Mikor a férj minderről tudomást szerez, annyira dühös lesz, hogy azt hazudja a fiának, hogy az anyja szívrohamban meghalt, ám Christopher két évvel később megtalálja az anyja leveleit, amik mind neki szóltak. Mindezt Christopher szemén keresztül megélni egészen különös élmény volt. Ez a része a történetnek annyira megrázó, hogy egy egészséges gyermek is nehezen tudná feldolgozni, ám Christopher nem igazán ért az érzelmekhez és nem pont úgy reagál, ahogy várnánk. Nem szomorkodik, nem kezd el sírni, kiábrándultságában inkább dühös és zavart lesz. Nem tudom, hogy az író mennyire van otthon a témában, de szerintem nagyon hitelesen alkotta meg a fiú karakterét, bemutatta az ő különös, ám a maga módján csodás világát.
Ugyanis azt is hozzá kell tenni, hogy Christopher az úgy mond kevésbé súlyos esetek közé tartozik, tehát annak ellenére, hogy vannak érdekes szokásai és szükségletei - például utálja a sárgát és a barnát, ezért nem eszik ilyen színű ételeket -, a matematikában, a fizikában, a csillagászatban és minden logikai dologban kimagaslóan okos. Ezen kívül eszméletlenül jó a memóriája, a megfigyelőkészsége, nagyon találékony és mint a mű végére kiderül, képes olyan dolgokra is, amit senki nem hitt volna. Emellett céljai vannak, matematika érettségit csinál, később egyetemre szeretne menni, és még ha űrhajós nem is, de tudós nagy eséllyel lehet belőle.
Véleményem szerint ez egy zseniális mű a maga szörnyen reális módján. Annyira tudtam gyűlölni a szülőket, amiért ilyen önzők és a saját makacsságuk fontosabb, mint a gyerekük boldogsága. Annyira haragudtam, amikor kiabáltak vele, megütötték, vagy olyan dolgokat mondtak neki, amit egy szülőnek sosem szabadna a gyereke fejéhez vágnia. Aztán bele kellett gondolnom abba is, hogy mennyire megterhelő lehet Christophert nevelni és teljes mértékben a betegségétől függni. Kétoldalú a dolog, ám még mindig úgy gondolom, hogy a szülői szeretetnek túl kéne ezen mutatnia.
A borítóval sajnos nem vagyok kibékülve semmilyen formában, pedig angolul és magyarul is többféle kiadásban jelent meg más és más köntösben. Talán ez a pirosas barnás angol borító az, amelyik nekem a legjobban tetszik, viszont Christopher egész biztosan kibukna, hogy a barna árnyalata szerepel a könyve borítóján. Ettől eltekintve természetesen 5 pontot adok, mert hát nem a borító alapján ítéljük meg a könyvet ugyebár. Mindenkinek ajánlom egyszer elolvasni, mert segít meglátni azt, hogy az autizmussal igenis együtt lehet élni, és attól még nem lesz valaki kevesebb vagy rosszabb ember, csak teljesen másképp látja a világot, ami néha nem is olyan rossz dolog. :)
Ezzel a könyvvel még tavaly találkoztam, amikor minden áron szerettem volna olvasni az autizmusról. Mindig is érdekelt ez a betegség, de nem szakkönyvet szerettem volna, csak egy regényt, aminek története is van, szóval amikor rátaláltam Mark Haddon művére, nagyon megörültem. Már nem tudnám megmondani, hogy milyen úton-módon került mégis várólistára, de végül csak most, egy évvel később sikerült belekezdenem.
Először nem igazán tudtam, mire számítsak, vegyes értékeléseket olvastam róla, volt akinek nagyon tetszett, mások annyira nem voltak elragadtatva tőle. Féltem, hogy vagy túl szakszerűen, vagy túl elvontan lesz megírva a történet, ami nagyon meg tudja nehezíteni az olvasást. Éppen ezért kellemes meglepetésként ért, hogy milyen könnyen és gördülékenyen haladtam vele, három nap alatt olvastam ki úgy, hogy abból egyik nap csak a vonaton ülve volt időm a kezembe venni. És hát több szempontból is érdekes olvasmánynak bizonyult.
Christopher Boone egy 15 éves autista fiú, aki az angliai Swindonban él az apjával és Tobyval, a házi patkánnyal. Egyik éjszaka Christopher holtan találja a szomszéd kutyáját, Wellingtont, és mivel szerette a kutyát, így elhatározza, hogy felkutatja az elkövetőt, s minderről detektívregényt ír. Csakhogy a nyomozás során egy sokkal nagyobb kaliberű rejtélyre is fény derül, ami fenekestül felforgatja a kisfiú életét. Elhatározza, hogy egyedül indul Londonba, annak ellenére, hogy ki nem állhatja a tömeget, nem tűri, ha hozzáérnek, kényelmetlenül érzi magát az új helyeken és amikor valami kiborítja, összekuporodik a földön és kiabál.
Mark Haddon rengeteg gyerekkönyv szerzője és saját bevallása szerint ez az első felnőtteknek szóló regénye. Szerintem nem dönthető el egyértelműen, hogy ifjúsági vagy felnőtteknek szóló műről van-e szó, a regény tele van Christopher rajzaival, a nyelvezete pedig végtelenül egyszerű, hiszen az autista és Asperger-szindrómás fiú nem érti és nem szereti a metaforákat, a vicceket, nem tud át vitt értelemben fogalmazni. Maga a téma is olyan, ami szólhat a fiatalabb és az idősebb korosztálynak is, mindkettő talán egy kicsit másképp fogja befogadni.
És hogy mi is az a bizonyos téma. Innentől spoileres lehet, de erről mindenképp szeretnék írni. Szóval Christopher szülei nem jönnek ki valami jól és a sok veszekedés odáig vezet, hogy az anyja megcsalja a férjét, majd hosszas töprengés után, miután látja, hogy az apja mennyivel higgadtabban tudja kezelni Christophert és milyen jól elvannak együtt, úgy dönt, hogy Londonba költözik az új párjával. Mikor a férj minderről tudomást szerez, annyira dühös lesz, hogy azt hazudja a fiának, hogy az anyja szívrohamban meghalt, ám Christopher két évvel később megtalálja az anyja leveleit, amik mind neki szóltak. Mindezt Christopher szemén keresztül megélni egészen különös élmény volt. Ez a része a történetnek annyira megrázó, hogy egy egészséges gyermek is nehezen tudná feldolgozni, ám Christopher nem igazán ért az érzelmekhez és nem pont úgy reagál, ahogy várnánk. Nem szomorkodik, nem kezd el sírni, kiábrándultságában inkább dühös és zavart lesz. Nem tudom, hogy az író mennyire van otthon a témában, de szerintem nagyon hitelesen alkotta meg a fiú karakterét, bemutatta az ő különös, ám a maga módján csodás világát.
Ugyanis azt is hozzá kell tenni, hogy Christopher az úgy mond kevésbé súlyos esetek közé tartozik, tehát annak ellenére, hogy vannak érdekes szokásai és szükségletei - például utálja a sárgát és a barnát, ezért nem eszik ilyen színű ételeket -, a matematikában, a fizikában, a csillagászatban és minden logikai dologban kimagaslóan okos. Ezen kívül eszméletlenül jó a memóriája, a megfigyelőkészsége, nagyon találékony és mint a mű végére kiderül, képes olyan dolgokra is, amit senki nem hitt volna. Emellett céljai vannak, matematika érettségit csinál, később egyetemre szeretne menni, és még ha űrhajós nem is, de tudós nagy eséllyel lehet belőle.
Véleményem szerint ez egy zseniális mű a maga szörnyen reális módján. Annyira tudtam gyűlölni a szülőket, amiért ilyen önzők és a saját makacsságuk fontosabb, mint a gyerekük boldogsága. Annyira haragudtam, amikor kiabáltak vele, megütötték, vagy olyan dolgokat mondtak neki, amit egy szülőnek sosem szabadna a gyereke fejéhez vágnia. Aztán bele kellett gondolnom abba is, hogy mennyire megterhelő lehet Christophert nevelni és teljes mértékben a betegségétől függni. Kétoldalú a dolog, ám még mindig úgy gondolom, hogy a szülői szeretetnek túl kéne ezen mutatnia.
A borítóval sajnos nem vagyok kibékülve semmilyen formában, pedig angolul és magyarul is többféle kiadásban jelent meg más és más köntösben. Talán ez a pirosas barnás angol borító az, amelyik nekem a legjobban tetszik, viszont Christopher egész biztosan kibukna, hogy a barna árnyalata szerepel a könyve borítóján. Ettől eltekintve természetesen 5 pontot adok, mert hát nem a borító alapján ítéljük meg a könyvet ugyebár. Mindenkinek ajánlom egyszer elolvasni, mert segít meglátni azt, hogy az autizmussal igenis együtt lehet élni, és attól még nem lesz valaki kevesebb vagy rosszabb ember, csak teljesen másképp látja a világot, ami néha nem is olyan rossz dolog. :)
Értékelés
Kedvenc sorok
"Azt gondolom, hogy a prímszámok olyanok, mint az élet. Nagyon logikusak, de sohasem lehet megfogalmazni a szabályaikat, akkor sem, ha éjjel-nappal róluk gondolkozunk."
"Szeretem a kutyákat. Mindig tudjuk, hogy egy kutya mit gondol. Négy hangulata van. Vidám, szomorú, mérges és összpontosító. Valamint a kutyák hűségesek, és nem hazudnak, mert nem tudnak beszélni."
"De azt mondtam, hogy akkor is akarhatunk valamit, ha igen kevés a valószínűsége, hogy beteljesedik."
"Az élet nehéz, és rohadtul nehéz mindig megmondani az igazat. Néha lehetetlen."
"De az életben rengeteg döntést kell hozni, és ha az ember nem dönt, sohasem csinálhat semmit, mert minden ideje azzal telik el, hogy válogat a dolgok között, amiket megtehetne."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése