"Alice az Alzheimert is olyannak képzelte, amilyen az óceán volt Lighthouse Beachnél: megállíthatatlannak, könyörtelennek és pusztítónak. Csakhogy az ő agyában nem volt védőgát, amely megóvhatta volna az emlékeit és a gondolatait a pusztulásól."
Már régóta terveztem elolvasni ezt a könyvet, rengeteg jó értékelést kapott, érdekelt a téma és tavaly meg is filmesítették, úgyhogy elhatároztam, hogy amint időt és energiát tudok szakítani egy ilyen nehéz könyvre, mindenképp nekilátok. Nos, az idővel nem is volt gond, de most hogy elolvastam, azt hiszem kijelenthetem, hogy lelkileg nem lehet eléggé felkészülni erre a történetre.
Már régóta terveztem elolvasni ezt a könyvet, rengeteg jó értékelést kapott, érdekelt a téma és tavaly meg is filmesítették, úgyhogy elhatároztam, hogy amint időt és energiát tudok szakítani egy ilyen nehéz könyvre, mindenképp nekilátok. Nos, az idővel nem is volt gond, de most hogy elolvastam, azt hiszem kijelenthetem, hogy lelkileg nem lehet eléggé felkészülni erre a történetre.
Alice Howland mindössze ötven éves, a Harvard Egyetem neves pszichológia professzora, háromgyermekes édesanya és szerető feleség. Az élete látszólag tökéletes, egészségesen él, sportol, karrierje csúcsán van, ám az utóbbi időben aggasztó dologra figyelt fel. Először csak egy-egy szó nem jut az eszébe, nem emlékszik, hogy miért írt fel dolgokat a teendők listájára és egy napon pár utcányira a saját házától eltéved és fogalma sincs merre induljon haza. Alicenél ötven évesen korai Alzheimer-kórt diagnosztizálnak és ezzel a nő álmai, tervei, egész élete fokozatosan összeomlik. Állapota rendkívül gyorsan romlik, az állását is ott kell hagynia, elveszíti tájékozódási képességét, nehezen fejezi ki magát, olykor hallucinál, és végül már sehová sem mehet kíséret nélkül.
Az írónő egyes szám első személyben, Alice szemszögéből írta meg a történetet, ami rengeteget hozzátett az olvasás élményéhez. A betegség előrehaladtával az olvasó is átélhette a tünetek gyarapodását, az agy fokozatos leépülését, Alice mindennapos harcát. Szívszorító volt mindezt olvasni, többször is könnyeket csalt a szemembe, de Alice egy csodálatos, erős és intelligens asszony, küzdelme figyelemre méltó és minden idegszálammal drukkoltam, hogy javuljon a helyzete, még akkor is, ha tudtam, hogy az Alzheimerre nincs gyógymód. És valószínűleg ez az, ami a legtragikusabb az egészben. Alice is sokszor érezte, hogy hiábavaló a küzdelme, végül úgyis veszíteni fog a betegséggel szemben. Ennek ellenére nem adta fel, megpróbálta kiélvezni az utolsó boldog pillanatokat, amiket még úgy tölthetett a szeretteivel, hogy emlékezett rájuk.
A férj, John reakciója, miután kiderült, hogy Alice Alzheimer-kóros, vegyes érzelmekkel töltött el. A férfi eleinte próbálta figyelmen kívül hagyni felesége állapotát. Nem bírta nézni, ahogy beveszi a gyógyszereit, felkapta a vizet, amiért újra és újra meg kell ismételnie a pár perccel azelőtt elhangzottakat, később az állását sem akarta otthagyni, hogy több időt tölthessen Alice-szel. Kétségkívül nehéz volt neki, talán mindenki közül a legnehezebb, végignézni, ahogy a felesége, a szerelme egyik napról a másikra elveszíti önmagát, a tudatát, az emlékeit és végül már meg sem ismeri őt. Ám az is egy érdekes pontja a regénynek, ahogyan a családtagok egy ilyen váratlan, szörnyű fordulatra reagálnak. Míg Alice két idősebb gyereke egyetemet végzett és jól kereső állásuk volt, legkisebb lánya, Lydia színésznő szeretett volna lenni. Alice ezt nehezen tudta elfogadni, nem bírt megbékélni a gondolattal, hogy lánya nem végez főiskolát. Mikor azonban a nő megbetegszik, mégis Lydia az, aki a korábbi veszekedések és az eltávolodásuk ellenére száz százalékosan az édesanyja mellett áll, s talán mindenki közül a legnagyobb türelemmel és szeretettel bánik vele, még akkor is, amikor férje úgy tűnik, cserben hagyja.
A szerző éppen kellő mértékű információt szolgáltat az olvasónak a betegségről, rengeteg újat tudtam meg róla, mégsem éreztem unalmasnak vagy érthetetlennek az orvosi meghatározásokat. Ami számomra meglepő volt, hogy az Alzheimer 50% eséllyel öröklődik tovább és akinél kimutatják a hibás gént, az 100% eséllyel megbetegszik élete során. Gyógymód jelenleg nem ismert, a betegség lefolyását csupán valamelyest lassítani tudják, megállítani vagy visszafordítani nem. Ahogy Alice szemszögén keresztül beleéltem magam a történetbe, teljes mértékben át tudtam érezni a csalódottságot és a reménytelenséget.
A borító nagyon szép, megőrizték az eredeti pillangós motívumot, ami arra utalhat, hogy Alice-nek van egy kék pillangós nyaklánca. Ez egykor az édesanyjáé volt, aki azonban a húgával együtt autóbalesetben életét vesztette Alice egyetemista korában. Számomra mégis hiányzott valami a pillangós dologgal kapcsolatban, mintha nem kaptunk volna kielégítő választ arra, hogy ez miért is olyan fontos Alice-nek.
Összességében úgy gondolom, hogy ez egy nagyszerűen megírt mű, ami minden fájdalmasan valós részletével együtt mutatja be ezt a szörnyű betegséget és ennek hatását az ember valamint a családja életére. Szomorú, szívbemarkoló, de tanulságos történet arról, hogy ne vegyük készpénznek azt, amink van, mert bármelyik pillanatban elveszíthetjük. Hatalmas csillagos 5-ös, mindenkinek ajánlom egyszer elolvasni, viszont készüljön fel rá, hogy nehéz, lelkileg megterhelő és mély nyomot hagyó olvasmány!
Az írónő egyes szám első személyben, Alice szemszögéből írta meg a történetet, ami rengeteget hozzátett az olvasás élményéhez. A betegség előrehaladtával az olvasó is átélhette a tünetek gyarapodását, az agy fokozatos leépülését, Alice mindennapos harcát. Szívszorító volt mindezt olvasni, többször is könnyeket csalt a szemembe, de Alice egy csodálatos, erős és intelligens asszony, küzdelme figyelemre méltó és minden idegszálammal drukkoltam, hogy javuljon a helyzete, még akkor is, ha tudtam, hogy az Alzheimerre nincs gyógymód. És valószínűleg ez az, ami a legtragikusabb az egészben. Alice is sokszor érezte, hogy hiábavaló a küzdelme, végül úgyis veszíteni fog a betegséggel szemben. Ennek ellenére nem adta fel, megpróbálta kiélvezni az utolsó boldog pillanatokat, amiket még úgy tölthetett a szeretteivel, hogy emlékezett rájuk.
A férj, John reakciója, miután kiderült, hogy Alice Alzheimer-kóros, vegyes érzelmekkel töltött el. A férfi eleinte próbálta figyelmen kívül hagyni felesége állapotát. Nem bírta nézni, ahogy beveszi a gyógyszereit, felkapta a vizet, amiért újra és újra meg kell ismételnie a pár perccel azelőtt elhangzottakat, később az állását sem akarta otthagyni, hogy több időt tölthessen Alice-szel. Kétségkívül nehéz volt neki, talán mindenki közül a legnehezebb, végignézni, ahogy a felesége, a szerelme egyik napról a másikra elveszíti önmagát, a tudatát, az emlékeit és végül már meg sem ismeri őt. Ám az is egy érdekes pontja a regénynek, ahogyan a családtagok egy ilyen váratlan, szörnyű fordulatra reagálnak. Míg Alice két idősebb gyereke egyetemet végzett és jól kereső állásuk volt, legkisebb lánya, Lydia színésznő szeretett volna lenni. Alice ezt nehezen tudta elfogadni, nem bírt megbékélni a gondolattal, hogy lánya nem végez főiskolát. Mikor azonban a nő megbetegszik, mégis Lydia az, aki a korábbi veszekedések és az eltávolodásuk ellenére száz százalékosan az édesanyja mellett áll, s talán mindenki közül a legnagyobb türelemmel és szeretettel bánik vele, még akkor is, amikor férje úgy tűnik, cserben hagyja.
A szerző éppen kellő mértékű információt szolgáltat az olvasónak a betegségről, rengeteg újat tudtam meg róla, mégsem éreztem unalmasnak vagy érthetetlennek az orvosi meghatározásokat. Ami számomra meglepő volt, hogy az Alzheimer 50% eséllyel öröklődik tovább és akinél kimutatják a hibás gént, az 100% eséllyel megbetegszik élete során. Gyógymód jelenleg nem ismert, a betegség lefolyását csupán valamelyest lassítani tudják, megállítani vagy visszafordítani nem. Ahogy Alice szemszögén keresztül beleéltem magam a történetbe, teljes mértékben át tudtam érezni a csalódottságot és a reménytelenséget.
A borító nagyon szép, megőrizték az eredeti pillangós motívumot, ami arra utalhat, hogy Alice-nek van egy kék pillangós nyaklánca. Ez egykor az édesanyjáé volt, aki azonban a húgával együtt autóbalesetben életét vesztette Alice egyetemista korában. Számomra mégis hiányzott valami a pillangós dologgal kapcsolatban, mintha nem kaptunk volna kielégítő választ arra, hogy ez miért is olyan fontos Alice-nek.
Összességében úgy gondolom, hogy ez egy nagyszerűen megírt mű, ami minden fájdalmasan valós részletével együtt mutatja be ezt a szörnyű betegséget és ennek hatását az ember valamint a családja életére. Szomorú, szívbemarkoló, de tanulságos történet arról, hogy ne vegyük készpénznek azt, amink van, mert bármelyik pillanatban elveszíthetjük. Hatalmas csillagos 5-ös, mindenkinek ajánlom egyszer elolvasni, viszont készüljön fel rá, hogy nehéz, lelkileg megterhelő és mély nyomot hagyó olvasmány!
Értékelés
Kedvenc sorok
"A tegnapjaim eltűnnek, a holnapok bizonytalanok. Mi éltet akkor? Minden egyes nap éltet. A pillanatban élek."
"Ezzel a betegséggel nem lehet alkudozni. Nem ajánlhatom fel neki az Egyesült Államok elnökeinek nevét a gyermekeim nevéért cserébe. Nem adhatom oda neki az államok fővárosait a férjemmel kapcsolatos emlékekért cserébe."
"El fogom felejteni a mai napot, de ez nem jelenti azt, hogy a mai nap nem számít."
"Légy kreatív! Légy hasznos! Légy gyakorlatias! Légy nagylelkű! És távozz elegánsan!"
"Soha semmit ne fogadj el természetesnek az életben"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése