William Golding: Lord of the Flies

"– Tudom, hogy itt nincs szörny... úgy értem, olyan, ami agyarral, karommal támad... s azt is tudom, hogy itt nincs mitől félni...

Szünetet tartott.

– Hacsak...

Ralph nyugtalanul megmozdult.

– Hacsak...?

– Hacsak az emberektől nem."

A Legyek Ura egy olyan olvasmány, amiről mindenki legalább hallott már életében és még ha nem is olvasta a könyvet, van valami fogalma a történetről. Több filmfeldolgozás is készült belőle, a világirodalom kiemelkedő darabjaként tartják számon, több helyen kötelező olvasmány. Most, hogy én is átrágtam magam rajta, már értem a felhajtást körülötte, ám számomra mégsem vált  annyira kiemelkedő darabbá. És mindenképp fontos megjegyezni, hogy bár gyerekekről szól, ez egyáltalán nem gyerekeknek való olvasmány.

Az alapsztori egy kicsit Robinson Crusoe-s - egy csapat fiú repülőgép balesetet szenved és egy lakatlan szigetre kerül. Felnőttek nincsenek velük, maguknak kell eldönteni, mihez kezdjenek. Számomra mondjuk nagyon furcsa volt, hogy a gyerekek (kb. 7-12 évesek) kezdetben csupán kalandként fogták fel a történteket, nem hiányolták az otthonukat, a szüleiket, játszadoztak, élvezték az életet a szigeten. Ez nekem egy kicsit irreálisnak tűnt, hiszen ha jobban belegondolunk az életük forgott kockán.

Idővel azonban fokozatosan megjelennek a problémák. A gyerekek vezetőt választanak maguk közül Ralph személyében, szabályokat hoznak létre, tüzet gyújtanak a hegyen, hogy egy hajó észrevehesse őket és megmenekülhessenek. A gyűléseken mindenbe nagy buzgósággal egyeznek bele, elhatározzák, hogy kunyhókat építenek, vizet hoznak az öbölből, fát hordanak a tűzre és őrzik azt. De később csak vonakodva, sőt egy idő után már egyáltalán nem tartják magukat az elhatározáshoz. Ralph nem tudja egyben tartani a csapatot és ehhez jön még fokozódó reménytelenség, csalódottság, hiszen kezdenek rájönni, hogy ez az egész mégsem csak móka.

Amikor a szigeten megjelenik a "szörny" minden kezd romokba dőlni. A rettegés felülkerekedik a józan észen, a szabályokat már senki sem tartja be, a vezérüket pedig nem tisztelik, ami oda vezet, hogy Jack saját törzset alapít. Jack szöges ellentéte Ralphnak, vadászni akar, erőszakos, határozott, az ösztönei alapján cselekszik, a hatalom számára a legfontosabb és nem foglalkozik a szabályokkal. Innentől a hanyatlás megállíthatatlan, a fiúk nagy része csatlakozik Jackhez és fokozatosan elrugaszkodnak a valóságtól. Arcukat befestik, lándzsákkal disznóra vadásznak, vadembernek képzelik magukat, majd megszületik a Legyek Ura is. Az erőszak egyre nagyobb szerephez jut, a fiúk pedig egy szörnyű gyilkosság következtében szinte teljesen elveszítik emberségüket.

A gyerekek ártatlansága mellett ott rejtőzik bennük valami kegyetlen, ami arra vár, hogy a társadalmi normáktól messze végre felszínre törhessen. Kezdetben mindez nem tudatos, nincsenek tisztában a szavaik és tetteik súlyával, később azonban már szándékosan hagyják figyelmen kívül azt, hogyan is kéne viselkedniük. Helyette elvadult ösztönlényekké válnak és az események megállíthatatlanul haladnak előre az erkölcsi romlás irányába.

Golding persze telerakta a könyvet különféle szimbólumokkal, amik a sorok közül nagyon erőszakosan kiabálnak és gondolkodásra késztetik az olvasót. Nem számít, hogy gyerekek vagy felnőttek, a könyv arra akar rávilágítani, hogyha az ember elszakad a társadalom által kialakított szabályoktól és kötelezettségektől, nem kell hozzá sok, hogy előbújjon belőle a szörnyeteg. Előtör a túlélési ösztön, az egyén mindennél fontosabbá válik, a hatalomvágy, az erőszak és a kegyetlenség minden addigi ésszerű törekvést romokba dönt és végül felemészti az embereket.

Az egész történet végtelenül szomorú és kétségbeejtő, de valahogy belőlem mégsem sikerült a megfelelő érzéseket kiváltania. Nem tudom pontosan mi miatt, talán a történet vontatottsága, talán a karakterek, akiket nem igazán sikerült megszeretnem, vagy az a sok tragédia, amikről inkább elfordítottam volna a fejemet, ha egy filmben történtek volna. Vagy talán a vége. A vége számomra annyira hirtelen jött és olyan oda nem illően, hogy egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ennyi, itt ért véget a történet. Ráadásul még ha Goldingnak volt is valami üzenete ezzel a végkifejlettel, számomra csupán annyi jött le, hogy gyerünk, nyugodtan csináljunk hülyeségeket, váljunk vademberré, öljük meg egymást, végül úgyis megmenekülünk és az a sok kegyetlenség amit elkövettünk úgy sem számít majd...

Pedig igenis számít! A felnőttekkel való találkozás hirtelen visszarántja a gyerekeket a valóságba, visszaváltoznak síró kisfiúkká, akik haza szeretnének jutni és elfeledkezni a sok szörnyűségről amit elkövettek. De nem felejthetik el, nem tudják meg nem történtté tenni a sok borzalmat. Engem személy szerint annak a története, hogy ezek a gyerekek miként tudják mindezt feldolgozni és újra beilleszkedni a civilizált társadalomba nagyon érdekelt volna. Szívesen olvastam volna még tovább, talán épp az lett volna az a rész, ami megtetszik és akkor az egész könyvet másképp értékelném. Így viszont nem annyira tudom hova tenni és érzem, hogy még jó pár napig gondolkodni fogok mindazon, amit ez a könyv jelképez és üzenni kíván. 

Értékelés

Kedvenc sorok

"Azt akarta mondani, hogy az emberek sohasem pontosan olyanok, mint amilyennek elképzeljük őket."

"Hirtelen megértette, milyen fárasztó ez az élet, amelyben minden út egy-egy rögtönzés, s az ébrenlét jelentős részét azzal kell töltenie az embernek, hogy a lépteire ügyeljen."

"Ha az ember vadászik, akkor néha azon veszi magát észre, mintha (...), mintha nem ő vadászna, hanem őt vadásznák... mintha a dzsungelben egész idő alatt valami a sarkában járna."

"Az a baj, hogy az ember csak az egyik esélyt választhatja."

"Az embereket könnyű megijeszteni, mert hisz amúgy is félnek."