Swati Avasthi: Ököl/Jog

"A verés megszokott dolog a családunkban. Nem olyan, amitől a föld megremeg vagy az idő megáll. Másnap felkelsz, és szépen elmész a suliba. Talán egy kicsit többet kell dolgoznod azért, hogy fenntarthasd a semmi-gond-nagyszerűen-vagyok képet, de végül is sodródsz előre az élettel."

Ez a könyv már többször is szembejött velem az elmúlt egy-két évben, de az az igazság, hogy egy nagyon szégyenletes hibába estem és a borítója alapján csuklóból besoroltam a "csak egy újabb vörös pöttyös" kategóriába, nem szentelve különösebb figyelmet neki. Aztán most pár napja ismét összetalálkoztam vele, és ezúttal szántam pár percet arra, hogy egy kicsit utánaolvassak. Nem is kellett gondolkoznom rajta, ez alkalommal rögtön nekiláttam az olvasásnak.

Azonnal a történések kellős közepébe csöppenünk, amikor is Jace Witherspoon becsenget az éjszaka közepén rég nem látott bátyjához, Christianhez abban a reményben, hogy a fiú befogadja őt. Mindketten azért szöktek el otthonról, mert nem bírták tovább az apjuktól való folyamatos rettegést, a külvilágnak jómódú bíró képét mutató férfi ugyanis otthon rendszeresen bántalmazza a feleségét, valamint két fiát. Christian hamarabb döntött a távozás mellett, hiszen őt jóval súlyosabb sérülések érték, mint az apjuk által mindig is jobban kedvelt Jacet, így a testvérek öt évet töltöttek külön a kisebbik fiú felbukkanásáig. A találkozás nem zajlik zökkenőmentesen, a régi sebek felszakadnak és sok minden kerül a felszínre, amivel nem könnyű megbirkózniuk.

A két testvér viszonya nagyon érdekes, alapjában véve nem igazán hasonlítanak egymásra és teljesen másképp is dolgozzák fel a történteket. Míg Christian mindent magába fojt, nehezen nyílik meg és a dühét magában tartja, addig Jace sokkal nyíltabb, beszédesebb, bár igen ingerlékeny és erőszakos. Nem is csoda, hiszen kiskorától ezt a példát látta otthon - a problémákat pofonnal oldjuk meg, a feszültséget ökölcsapással vezetjük le. Persze tudja, hogy ez nem helyes és küzd, hogy elszakadjon a szörnyű emlékektől, de ez nem megy egyik napról a másikra. Bár Christian látszólag jól kezeli a dolgokat, végül kiderül, hogy az elfojtással sem oldotta meg a gondot, csak besöpörte a szőnyeg alá, így fokozatosan törnek elő a sérelmek.

Bár kapunk pár nagyon részletes leírást az apa kegyetlenségeiről, az írónő mégsem erre fókuszál, sokkal inkább a pszichikai háttér van megvilágítva, és arra keresi a választ, hogy egy ilyen gyermekkor után, egy ilyen múlttal vajon lehet-e valaki újra boldog és "töretlen". Jace és Christian vajon el tudják-e valaha engedni a rettegést, a bizonytalanságot, hogy az anyjuk, aki ott maradt őrjöngő férjével egy fedél alatt, talán egyszer holtan végzi, feldolgozzák-e egyszer mindazt amit átéltek, és képesek lesznek-e újra megbízni egymásban és másokban?

A családon belüli erőszak témája nem túl népszerű az ifjúsági regények körében, pedig sajnos a jelenség annál gyakoribb manapság, csak sokszor fel sem ismerjük az árulkodó jeleket, vagy nem is akarunk tudomást venni róla. Az írónő kivételesen dolgozta ki a történetet, csak úgy mint a szereplőket, akik jellemükben, viselkedésükben és reakcióikban eszméletlenül hitelesek. Az egyes jelenetek pedig olyan valósághűen vannak lefestve, hogy néhány résznél azt éreztem, nem bírok tovább odanézni, és ekkor jöttem rá, hogy hiszen nem is filmet nézek.

A hazai borítóval egyáltalán nem vagyok kibékülve, sőt szerintem az amúgy sem túl megnyerő VP borítók közül is ez az egyik legrosszabb. A cím sem a legmegnyerőbb, az eredeti Split, valamint a vörös, kulcsos borító számomra sokkal kifejezőbb.

Kétségkívül nagyon komoly mű, de az egész olyan lendületesen van megírva, kimondottan a young adult korosztályt megcélozva, hogy az ember nem érzi azt, hogy összeroppan mire végigolvassa. Bár tény, hogy nagyon régóta ez az első könyv, ami megríkatott, de a vége nem szomorkodásra ad okot, sokkal inkább reményteli. Persze nem kapunk egy cukormázas happy endet, hiszen az nem volna méltó egy ilyen mélységű regényhez, az írónő mindvégig megmarad a realitás talaján, de utal rá, hogy igenis megéri keményen küzdeni és van remény, hogy a jövőnket a kezünkbe véve újrakezdjük és boldogok legyünk.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Mindannyian azt kívánjuk, bárcsak erősebbek lennénk, mint amilyenek vagyunk, és egyikünknek sem sikerül úgy végigélni az életet, hogy ne bánna meg valamit."

"Te jó ég, erre mondják azt, hogy meggondolatlanul ne ugorj bele semmibe. De mást is mondanak. Carpe diem. Még a közhelyek is ellentmondanak egymásnak."

"Miért van az, hogy a szavak képesek megsebezni az embert?"

"Furcsa, amikor valaki a lelkedbe lát, és megérti azt is, amit be nem vallanál, még magadnak sem."

"Veszekedésóra, tizedik lecke: másnap fáj igazán."