Dan Wells: Nem akarlak megölni (John Cleaver 3.)

"– Ha még egyszer így nevezel – nevetett fel –, akkor olyan gyorsan keresek másik kísérőt az évnyitó bálra, hogy csak pislogsz. Öt srácot dobtam miattad. Emlékezz erre! Ötöt! 
– Ötöt – ismételtem. De miért választottad azt, aki arról álmodozik, hogy megöl?"

Ez a sorozat eredetileg trilógiának indult, aminek ez lett volna a befejező része, de aztán az író tavaly eldöntötte, hogy megírja a történet további három részét - ez lesz majd az új John Cleaver trilógia, aminek az első része már meg is jelent. Én viszont ezt a könyvet most úgy olvastam, mint egy trilógia befejező részét és pontosan annyira imádtam is, mint ahogy általában a befejező részeket imádni szoktam.

John immár két démonnal számolt le és a városba hívta a harmadikat, Forman barátját, Senkit is. Ám valahogy nem bír az új démon nyomára bukkanni, majd mikor végre megjelenik az első holttest, egy másik sorozatgyilkos nyomait véli felfedezni rajta. A Takarító érkezett a környékre, de vajon ő lenne Senki vagy ő egy másik démon, esetleg egy egyszerű ember? Túl sok a megválaszolatlan kérdés és John nem tudja, merre induljon el.

Ez egyszerűen zseniális volt! A trilógia kimagaslóan legjobb része, pedig az előző kettő is fantasztikus volt, és Szörnyeteg úr után azt hittem, hogy azt már nem lehet felülmúlni. Erre jött ez, és én most annyira le vagyok döbbenve és annyira odáig vagyok tőle, hogy hirtelen nem is tudom, mit írjak. Nehéz ugyanis kiszűrni a spoileres részeket, de azt leszögezhetjük, hogy eszméletlen jól van felépítve ez a történet. Tele van kérdésekkel, amik folyamatosan birizgálják az ember kíváncsiságát és valahogy ott lapul a válasz a sorok között, de sehogy sem bírunk rájönni. Még inkább el van húzva a dolog, mint az előző részben, és csak a könyv utolsó harmadában derül ki, hogy John kivel is áll szemben.

Maryt és a Johnnal való kapcsolatát nem tudtam nem szeretni. Annyira aranyosak voltak, és tényleg nagyon jó ötlet volt, hogy John végre meg tudja beszélni a problémáit és a belső vívódásait valakivel, aki nem nézi őt ez miatt teljesen őrültnek. Az ő párosuk nekem hihetetlenül tetszett és még akkor is szorítottam nekik, ha tudtam, hogy szinte esélytelen a dolog. Végül is John szociopata... Végül is ez egy krimi/horror, nem pedig romantikus történet... És aztán hirtelen történt, ami történt... Annyira lesokkolt, egyáltalán nem számítottam rá, és amikor azt hinnénk, hogy ez volt a történetben a legnagyobb csavar, akkor jön még vagy egy tucat, ami miatt az ember az utolsó száz oldalt úgy olvassa végig, mintha az élete múlna rajta. Én személy szerint lerágtam a tíz körmömet és pattanásig feszültek az idegeim, hogy vajon mi lesz a végkifejlet.

Legnagyobb meglepetésemre, még az is tetszett! Pedig általában a trilógiák/sorozatok utolsó részében a lezárással vagyok mindig nehéz helyzetben, mert vagy túl nyitott, vagy túl végleges, vagy szimplán csak nem illik bele a képbe. A John Cleaver sorozat lezárása, azonban pont úgy jó, ahogy van! Persze most már tudjuk, hogy a fiú története még nincs befejezve, de szerintem ez a trilógia önmagában is tökéletesen megállja a helyét szerintem.

Szóval a könyvről nyugodt szívvel elmondhatom, hogy hibátlan, nekem minden egyes sora nagyon tetszett, kellő humor, kellő feszültség és kellő mennyiségű fordulat volt benne. Ez a rész koronázta meg ezt az amúgy is nagyszerű sorozatot. És akkor összefoglalva az egész John Cleaver sorozatot, csak annyit mondhatok, hogy aki bírja az ilyen eszement dolgokat, vagy akit érdekel egy szociopata fiú gondolkodásmódja, az élvezni fogja, ám én magamat eddig egyik kategóriába sem soroltam volna, mégis imádtam, szóval egy bizonyos kor felett (legyen mondjuk kb. 15) bárkinek csak ajánlani tudom. Dan Wells pedig nálam nagyon nagy kedvenc lett, biztos, hogy fogok még tőle később is olvasni.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Azt hiszem, most, hogy már nem vagy itt, tudom, hogy szerettelek. Csak nem tudtam, hogyan kell."

"De mi értelme megmenteni valakinek az életét, ha azután úgyis megöli magát?"

"Nem kell minden alkalommal bemasíroznod a pokolba, amikor kinyitják a kapuját."

"Közel voltunk, mégis világok választottak el minket egymástól."

"Mindenki meghal. Csak nem mindenki akkor, amikor kéne."

Dan Wells: Szörnyeteg úr (John Cleaver 2.)

"A nevem Szörnyeteg úr. Több tucatnyi figyelmeztető jelét mutatom annak, hogy sorozatgyilkos hajlamaim vannak, és gyakran fantáziálok erőszakról és halálról. Jobban érzem magam a hullák, mint az élők közt. Megöltem egy démont, és minden egyes nap újra ölni vágyom, olyan ez a vágyam, mint egy feneketlen kút a lelkemben."

A Nem vagyok sorozatgyilkos sikeresen belopta magát a szívembe még a maga kegyetlenségeivel együtt is, szóval nem hagytam magamnak időt arra, hogy más könyvek felé tekintgessek, rögtön nekiláttam a sorozat második részének.

John az előzőekben leszámolt a Claytoni Gyilkossal, akiről csak ő és az édesanyja tudják, hogy nem egyszerű sorozatgyilkos, hanem egy démon volt, még pedig Mr. Crowley bőrébe bújva. Ám azzal, hogy John megszegte a legfőbb szabályát és ölt, a benne lakozó sötét gondolatok kezdenek egyre inkább felszínre törni. Erősen küzd, hogy Szörnyeteg úr, vagyis az ő sötét oldala ne vegye át az irányítást, és ebben segítségére lesz az, hogy a városban újabb áldozatok kezdenek megjelenni és ez eltereli a fiú figyelmét. Újra a nyomozásra koncentrálhat, hiszen ki kell derítenie, ki az új gyilkos.

Számomra John egy nagyon különleges és bármilyen furcsa, de szerethető karakter! Igen tény, hogy az érzésekkel nem bánik a legjobban, ám ha belegondolunk, a szociapátiából nem tud csak úgy kigyógyulni és normális életet élni. Ezt nem ő választotta magának, ám azt igen, hogy megpróbál minden a társadalmi normák szerint élni és "jó" maradni, és ez mind az ő akaraterejét és elszántságát igazolják. Hiszen neki is könnyebb lenne, ha magasról tenne a szabályokra és először életében azt tenné, amire igazán vágyik. Mégsem teszi. Elgondolkodtató, hogy vajon mi tartja vissza és mi miatt harcol egyáltalán önmaga ellen. Erre igazából nem kapunk választ a könyvből, de szerintem az anyukája nagyban befolyásolja, hogy Johnnak kialakult egy bizonyos értékrendje és szem előtt tartja, hogy mi a helyes mi nem az.

Ebben a részben kicsit tovább tart, míg az író felfedi a gyilkos kilétét, ami Johnt folyamatos elemezgetésre készteti, szinte kétségbeesetten ki akarja deríteni az igazságot, ez azonban nem sikerül neki idejében és besétál az ellenség csapdájába. Gondolom nem lesz nagy meglepetés, ha elárulom, hogy ismét egy démonnal van dolgunk, akit az előzőnél meg sokkal jobban utáltam, hiszen Crowley-ról legalább tudtuk, hogy csak muszájból öl. De ez az új démon élvezi amit tesz, sőt kimondottan az élteti, hogy az áldozatait különböző kegyetlenségek közepette megkínozza.

Ez, meg az a hátborzongató ház, amit nem tudtam nem elképzelni az utolsó apró részletig, nagyban hozzátettek a történet horrorisztikus hatásához. Ha összehasonlítom az első résszel, ebben egyértelműen több volt a kegyetlenség, a gyomorforgató jelenet, és a démon is sokkal "emberibb" volt, hétköznapi módszerekkel ölt, amiktől még valóságosabb lett mindez és nálam erősen feszegette a határokat. Mégsem tettem le, mert Dan Wells annyira jól ír, hogy valami ismeretlen oknál fogva, még ezt is élveztem olvasni és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy nincs-e velem valami baj, amiért ennyire tetszik ez a könyv (de szerencsére sokan mások is így vannak vele, szóval legalább nem egyedül vagyok elmebajos ^^).

A John Cleaver sorozat most már egyértelműen bekerült a kedvenceim közé, ez a rész még túl is szárnyalta az elsőt, itt már tudtam, mire számítsak, nem lepett meg úgy a sok hátborzongató jelenet, mint először és a történet is nagyon gördülékenyen haladt előre, miközben az olvasó egy percre sem unatkozhatott. Különleges ebben a könyvben, hogy a démonokkal való küzdelem és John önmagával szemben vívott harca egyformán kidolgozott és izgalmas. Alig várom, hogy kiderüljön, miként folytatódik az én kedvenc szociopatám története.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Végül ez végez mindnyájunkkal: az idő."

"– Az embereket nem a haláluk határozza meg – mondtam –, nem is az, ami hiányzik belőlük. Hanem a kapcsolataik."

"Az érzések nem jók vagy rosszak. Csak erősek vagy gyengék."

"Néha azért nehéz beszélni, mert nincs mit mondani, néha azért, mert túl sok a mondanivaló."

"A gondolataimnak talán nem vagyok ura, de a tetteimnek igen."

Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos (John Cleaver 1.)

"A sötét gondolatok még mindig ott motoszkáltak, de nem tettem semmi rosszat. Más szóval jól tettettem, hogy normális vagyok. Ha az utcán botlasz belém, fogalmad se lett volna, hogy mennyire meg akarlak ölni."

Ez a könyv a nem hétköznapi címmel, borítóval és tartalommal érthető módon felkelti az emberek figyelmét és nehéz felette szó nélkül elsiklani. Pár hónapja akadtam rá és már akkor elhatároztam, hogy elolvasom a John Cleaver sorozatot, amire most végre sort is kerítettem.

John Wayne Cleaver 15 éves és megszállottan rajong a sorozatgyilkosokért. Már kiskora óta besegít édesanyjának a halottasházi munkálatokban, ami azonban nem esik nehezére, hiszen örömét leli a hullákban. A pszichológusa szerint John szociopata, csak úgy, mint a sorozatgyilkosok nagy része. A fiú érzi, hogy kordában kell tartania valódi vágyait, nem akar ő is gyilkossá válni, ám harcolnia kell az egyre erősödő kísértés ellen. Ez egészen addig sikerül is neki, amíg Clayton városába be nem toppan egy sorozatgyilkos.

Nem vagyok jártas sem a horror, sem a krimi műfajában, az urban fantasy pedig még ennél is távolabb áll tőlem. Ez a könyv tehát minden tekintetben újdonság volt számomra és bizony tartogatott is meglepetéseket. Rögtön az elején, amikor is a halottasházban részletes leírást kapunk egy szétszabdalt hulláról és annak bebalzsamozásáról, őszintén szólva kicsit lesokkoltam. Azt hiszem én a kevésbé erős gyomrú emberek közé tartozom és így nem leltem különösebb örömöt az effajta leírásokban. Viszont ezek a véres jelenetek is egyértelműen hozzátartoztak a történethez, szóval valahogy át tudtam gördülni ezen az első sokkon és olvasni tovább, hiszen túlságosan érdekelt a folytatás ahhoz, hogy letegyem.

Ami ezután jött, az még engem is meglepett, hiszen álmomban sem gondoltam volna, hogy érdekelni fog a sorozatgyilkosok személyiségrajza vagy hogy épp miért és hogyan öltek. Elég részletes leírásokat kapunk  ugyanis arról, hogy miképp gondolkodik egy ilyen ember, ami hátborzongató, ugyanakkor a maga módján érdekes és figyelemreméltó. A könyvben pár híresebb esetet, valódi sorozatgyilkosokat is említenek és ettől még valóságosabbnak és súlyosabbnak érződik az egész helyzet. Pontosan ezért is ért csalódásként, amikor kiderült a Claytoni Gyilkosról, hogy nem ember, hanem természetfeletti lény. Persze ez már a fülszövegből kiderül és a műfaja is egyértelműen jelzi, hogy mire számítsunk, de egyszerűen az én fejemben nem fért össze egy démoni teremtmény a rengeteg tényszerű leírással és ezzel a végtelenül racionális fiúval.

John karaktere ugyanis nagyon különleges. Valóban antiszociális személyiségzavara van, azaz tulajdonképpen szociopata, akinek nincsenek érzései, nem képes a szeretetre, empátiára vagy a bűntudatra, ám mégis valami miatt igyekszik önmaga maradni, jó maradni. Küzd a benne lakozó gonosz ellen, amit ő csak Szörnyeteg úrnak hív, s bár így börtönbe zárva érzi magát, mégis inkább ezt válassza, ahelyett, hogy követné a vágyait és belőle is gyilkos lenne. Szigorú szabályokat követ, amiket ő maga állított fel, mert tudja, hogy csak így őrizheti meg a hidegvérét. Egyáltalán nem hétköznapi, viszont egy nagyon erős karakter.

Ez a könyv a maga kegyetlen stílusával megdöbbentett, ugyanakkor magával is ragadott. Sok jelenet megborzongatott, de nem vette el a kedvemet az olvasástól, hiszen ahogy John, úgy én is fel akartam deríteni az ügyet és megtudni, hogy mi lesz a Claytoni Gyilkossal. Lehet, hogy jobban örültem volna, ha az író megmarad a racionalitás talaján, ám így is egy izgalmas történetet sikerült kreálnia, ami kimondottan jó sorozatindító volt, kíváncsian várom a folytatást. Az író köszönetnyilvánításának utolsó mondatát pedig egyenesen imádom: "És hadd ismételjem el újra: ez a könyv nem önéletrajzi ihletésű. Esküszöm."

Értékelés

Kedvenc sorok

"Valahogy olyan helyénvalónak tűnt, hogy az egyetlen ember, aki szerint kedves vagyok, pont egy démon felesége."

"Attól, hogy jó vagy abban, amit egyáltalán nem szabadna csinálnod, még nem lesz helyes."

"Azért vagyok jó ember, mert tudom, a jó embereknek hogy kell viselkedniük, és utánzom őket."

"Ha belegondol, az emberek mindig a rajtuk kívül álló dolgoktól rettegnek, sosem önmaguktól."

"Mindig a saját kezedben van a végzeted, és mindig te hozod meg a döntéseket."

B. N. Toler: Lélekvesztők

"Az elmúlt hat évet félelemben és magányosan töltöttem. Ironikus, de nem a holtaktól féltem, hanem attól hogy az életem az ő kezükben van, hogy soha nem kaphatom vissza. De ma éjjel döntést hoztam. Ma éjjel visszaveszem az életemet. Enyém lesz az irányítás."

Ennek a könyvnek elvarázsolt a borítója. Meseszép és egyszerűen arra készteti az embert, hogy leemelje a polcról. Aztán kicsit jobban utána néztem, és még mindig nagyon tetszett, hiszen annyi jó kritikát kapott, szóval még ha kicsit távol is áll tőlem az alaptörténet, gondoltam miért is ne? Vágjunk bele!

A történet eleje felidézte bennem a Szellemekkel suttogó c. sorozatot, amit szeretek is, így itt még kimondottan tetszett a dolog. Charlotte - aki idegesítően sokszor elmondja, hogy szereti, ha Charnak hívják - az öccse halála óta látja a szellemeket, és tulajdonképpen feladta egész addigi életét, hogy segítsen nekik az átkelésben. Végül már a családjától és a barátaitól is eltávolodott, elveszítette az állását és teljesen reményvesztetten arra az elhatározásra jut, hogy véget vet ennek a szellemekkel teli életnek. Aztán jön Ike, egy Afganisztánban elhunyt katona, aki lebeszéli Chart az öngyilkosságról, segít neki új életet kezdeni, de cserébe azt kéri, hogy segítsen a bátyjának, George-nak az elengedésben.

Eddig ez a történet tele van lehetőséggel és annyi jó dolgot ki lehetett volna hozni belőle, erre az írónő fogja és csinál belőle egy hatalmas szerelmi sokszöges maszlagot. Számomra egyáltalán nem volt hiteles, hogy pár nap leforgása alatt Charlotte halálosan beleszeret egy ikerpár mindkét tagjába. Úgy, hogy ráadásul az egyikük halott. Ike és George egymásnak szöges ellentétei és Char is kihangsúlyozza, hogy teljesen eltérő okok miatt szereti őket, de számomra az egész kicsit irreális. Attól a jelenettől pedig, amiben Ike-kal, egy szellemmel (!), képzeletben lefeküdtek konkrétan a hideg futkosott a hátamon. Mármint most komolyan, mi van?! Mégis a könyv végére még mindig az ő "kapcsolatuk" tűnt valódibbnak, a George és Charlotte páros nekem valahogy nem nyerte el a tetszésemet.

A váltott szemszög ennél a könyvnél szerintem majdhogynem szükségtelen volt, sokszor inkább nehezítette, hogy nyomon tudjam követni, éppen ki mit mond. Viszont ennek ellenére be kell, hogy valljam, az írónő kivételesen szépen ír. Mi sem bizonyítja jobban, hogy mennyire szerettem a stílusát, mint az, hogy egy ilyen romantikus kliséhalmazt valószínűleg nem olvastam volna végig, ha nincs ennyire jól megírva. Mert igaz, ami igaz, egyszer sem untam el magam közben, egész gyorsan elrepültek az oldalak, és még ha néha forgattam is a szememet egy-egy elcsépelt soron, mégis 320 oldalon keresztül fenn tudta tartani az érdeklődésemet.

Ami a borítóról a könyvben is visszaköszön, az a festői táj szépsége a mesebeli Warm Springsben. Ez az a kisváros, ahol épp csak a házak nincsenek mézeskalácsból, azon kívül minden gyönyörű, békés és boldog. Az emberek pedig mind, egytől egyig kedvesek, segítőkészek, önzetlenek, sőt még a rossz fiúk is megtérnek végül. Ismét kicsit irreális helyzet. De azért jó volt legalább az olvasás ideje alatt elhinni, hogy létezik egy ilyen tökéletes hely.

Köztudott, hogy amúgy sem vagyok nagy rajongója a szerelmes történeteknek, de ennek most kifejezetten nem sikerült megragadnia. Viszont a karakterek elég kidolgozottra sikerültek, a szellemes dolog is jól be lett mutatva és kimondottan tetszett a sztori eleje - Charlotte előélete talán a könyv leghitelesebb eleme volt. Igaz, sokkal jobbra számítottam, így engem egy kicsit kiábrándított, de meg kell hagyni, hogy az írónő nagyon tehetséges és szívesen olvasnék tőle később valami mást is.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Olykor padlót kell fogni ahhoz, hogy elindulhass felfelé."

"Úgy hiszem, azok a pillanatok maradnak velünk a legkitartóbban, amiket elszalasztunk, mert a megbánás olyasmi, ami soha nem hagy el minket."

"Valami, ami elvileg annyira üres és haszontalan, mint néhány szó, olykor segíthet átgázolni az élet tomboló és kérlelhetetlen viharain."

"Az öngyilkosság önző. Óriási arculcsapás bárkinek, aki meghalt, pedig élni akart."

"Nem ismerte be senkinek, főleg magának nem, de mások néha jobban ismernek valakit, mint amennyire ő ismeri saját magát."

Jandy Nelson: Neked adom a napot

"Hozzám hajol, egymáshoz ér a vállunk. Ez ránk vall. (...) Így örökített meg bennünket még az ultrahangos kép is, ami anyuban készült rólunk, és így ábrázoltam magunkat azon a rajzon, amit Fry tegnap kettétépett. (...) Ha nem így rajzolom le kettőnket, akkor félemberekként rajzolom le magunkat."

Amint rátaláltam erre a könyvre, tudtam, hogy el kell olvasnom. Talán a címe, a fülszövege vagy valami belső megérzés miatt rögtön, elsőre tudtam, hogy imádni fogom és bizony így is lett. Ez egy semmilyen tekintetben nem hétköznapi regény és nem hiába kapott annyi jó kritikát, nálam beton biztos helye lett a kedvencek között.

A történet egy fiú-lány ikerpár életébe enged bepillantást, akik a történet kezdetén 13 évesek. Noah visszahúzódó, különc fiú, igazi művészlélek, míg nővére, Jude a menő lányok táborát erősíti, szörfözik és édesanyjuk akarata ellenére folyton bulizni jár. Annak ellenére, hogy e tekintetben, sőt még külsőre sem túlzottan hasonlítanak, az ikrek nagyon jól megértik egymást, átérzik egymás örömét, bánatát, és képtelenek kő-papír-ollózni, mert mindig ugyanazt mutatják. Aztán a történet és az események előrehaladtával Noah és Jude kezd eltávolodni egymástól, majd egy szörnyű tragédia történik a családban és ezután minden a feje tetejére áll, mintha az ikrek hirtelen helyet cseréltek volna.

A történetet váltott szemszögből ismerhetjük meg, de nem a megszokott módon. Míg Noah részénél 13-14 évesek, addig Jude pár éves ugrással, 16 éves korukban, a jelenben meséli a történetet. Ennek a módszernek a segítségével fokozatosan áll össze a kép, amire az egyik részben utalást kapunk, arra később a másik részben egy hatalmas csavarral világítanak rá. Az írónő egyébként külön-külön írta meg a két történetet, és azután dolgozta csak össze őket, ami elég igényes munka lehetett, így nem hiába tartott neki 4 évig megírni ezt a csodás művet. Én személy szerint nem bírtam betelni a Láthatatlan múzeummal, vagyis a Noah által mesélt részekkel. A fiú hihetetlen tehetségű művész, folyton képeket rajzol, még gondolatban is. Az egész világszemlélete, ahogy a színekről beszél és amilyen hatalmas a képzelőereje, annyira csodálatos és minden mondatát élvezet olvasni.

Míg Noah szinte minden percben a KMI-re, vagyis a környék neves képzőművészeti középiskolájába készült, addig Jude-ot inkább a Roosevelt vonzotta. Így aztán gondolom mindenki számára hatalmas meglepetés, hogy mindezek ellenére a három évvel későbbi eseményekből megtudhatjuk, hogy öccse helyett Jude került be a művészeti suliba. Nagyon érdekes végigkövetni a karakterek fejlődését, hogy hogyan cserélt helyet a két testvér és lett a bulizós lányból egy különc, babonás, fura ruhákban járó rejtőzködő szobrász és a szűkszavú fiúból népszerű, sikeres sportoló és a társaság középpontja. Folyton az motoszkál az ember fejében, hogy mégis mi történhetett, ami így kifordította őket önmagukból.

A másik érdekesség a két testvér kalandozása a szerelem útjain. Noah már fiatalon rájön, hogy nem az ellenkező nemhez vonzódik, de ezt sem magának, sem másnak nem meri bevallani. Aztán egy különös fiú költözik a szomszédba, Brian akivel elkezdődik kalandos és szívszorító útjuk. Bár a könyv tele van szerethető karakterekkel és nehéz közülük egyet kiemelni, nekem talán ő volt a kedvencem. Brian nehezen talál önmagára, amiért azonban nem hibáztatható, hiszen a társadalmi normáknak igyekezvén megfelelni, könnyen megfeledkezünk arról, amit a szívünk valójában diktál. Ám később mégis megtalálja a helyes utat és nem is akárhogyan fordítja előnyére azt, amiről azelőtt azt hitte, romba döntheti az életét. És persze nem utolsó sorban lelkes amatőr csillagász (khm..☺). Jude szerelmi szála egy kicsit tipikusabb, de még így sem nevezhető hétköznapinak, és hát ki ne szeretne magának egy Oscart hamisítatlan brit akcentussal, aki úgy támaszkodik, mint maga James Dean.☺

Nehéz erről a könyvről úgy írni, hogy ne lőjek le semmit, pedig annyi mindent lehetne még róla mondani. Csupa-csupa jó dolgot és mellette, hiába kutatok, egyetlen rosszat sem. Lehet csak én vagyok vele így, de bárhogy is nézem, nem találok benne hibát. Gyönyörű történet egy fantasztikus írótól, ami annyi mindent adott nekem, szinte magát a Napot! Hatalmas csillagos ötös, mást nem is adhatnék, és csak ajánlani tudom, engem teljesen, visszavonhatatlanul magával ragadott.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Meg kell látnunk a csodákat ahhoz, hogy csodák létezhessenek."

"A világ lesújtó. A világ mérethibás cipő. Hogyan képes bárki is kibírni benne?"

"Ki tudja, nem csupán az-e a sors, ahogyan elmeséljük magunknak életünk történetét?"

"Nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember hű maradjon önmagához, a szívéhez."

"Talán vannak emberek, akiknek egyszerűen ugyanazon történetben kell szerepelniük."

J. K. Rowling: Bogar bárd meséi

"De hát melyikünk mutatkozna olyan bölcsnek, mint a legifjabb fivér, ha választhatna a Halál ajándékai közül? A hatalom vágya mágusokat és muglikat egyaránt kísért; hányan tudnánk ellenállni a Végzet Pálcája csábításának? Akad-e ember, aki egy szeretett személy elvesztése után ne vágyna a Feltámadás Kövére?"

Azt hiszem senkinek sem kell bemutatni J. K. Rowlingot és az általa teremtett varázsvilágot - a Harry Potter könyvek és filmek bejárták a a Föld minden szegletét és mindmáig hatalmas a sikerük. A regényekhez több kiegészítő kötet is született, mint A kviddics évszázadai és a Legendás állatok és megfigyelésük, de ilyenek Bogar bárd meséi is. Jómagam sosem olvastam a Harry Potter könyveket, viszont a filmeknek nagy rajongója vagyok, csak úgy, mint mostanában a meséknek. Valamiért most sokkal érdekesebbnek találom őket, mint kisgyerekként. :D

Bogar bárd meséi ifjú boszorkányok és varázslók számára írt történetek, amik minden varázslócsalád polcán ott lapulnak és szerves részét képezik a kultúrának, hiszen körülbelül olyan jelentőséggel bírnak, mint a mugliknál (varázstalan emberek) a Grimm testvérek meséi. Ez a kötet pedig hozzásegíti a muglikat, hogy ne érezzék kizárva magukat a varázslóvilág alapműveiből és megismerhessék ezeket a meséket.

A kötet öt mesét tartalmaz és mindegyiket Dumbledore professzor kommentárjai követnek, amikben magyarázatot ad a mesék egyes elemeire vagy saját emlékeiből, tapasztalataiból idéz. Sajnos nekem ezek a részek nem lettek a kedvenceim, mert sokszor azt éreztem, hogy csak a terjedelem bővítése miatt vannak, főleg amikor a magyarázat hosszabb volt, mint maga a mese. Ráadásul mi szükség van rá, hogy az embernek megmagyarázzák, amit olvasott? Mindenkinek jelenthet mást vagy szűrhet le más tanulságot belőlük, szerintem felesleges ezeket az olvasó orra elé nyomni, mintha nem is lenne beleszólásunk abba, hogy mit gondolunk az adott meséről. Ezen kívül pedig tele voltak olyan információkkal, amik inkább unalmassá, mintsem érdekessé tették a mesék közti ugrást. Mindig sietve lapoztam, hogy elérjek végre a következő történethez, mert a köztes magyarázatok nem igazán kötöttek le.

Az első mese - A varázsló és a pattogó fazék - után nem voltam benne biztos, hogy el akarom olvasni ezt a könyvet. Ennek a mesének semmilyen pozitív tanulsága nem volt. Az idős varázslóról mindenki azt hitte, hogy jószívű és önzetlen, hiszen mindig segít a falubelieken, ám a mese végére kiderül, hogy igazából nem volt más választása, ahogy végül a fiának sem, és bár a fiatal varázsló egyáltalán nem akar másoknak segíteni, muszáj neki, mert a pattogó fazék nem hagy neki más lehetőséget. Egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet ez a történet.

Ezután azonban kellemes meglepetésként ért a következő négy mese, amik tényleg elbűvölőek és tanulságosak voltak. A szerencse színes szökőkútjának a vége nagyon tetszett, a kedvencem pedig talán A mágus szőrös szíve lett, amit viszont semmiképp sem olvasnék fiatalabb gyerekeknek. És persze a végén megtaláljuk a varázslóvilág leghíresebb meséjét a három fivérről, amivel a Harry Potter hetedik részében már mindenki megismerkedhetett.

Külön pozitívum, hogy a kötet teljes bevétele az írónő által létrehozott jótékonysági szervezet, a Children's High Level Group működéséhez járul hozzá, mely a gyermeki jogok támogatásáért és védelméért küzd, rászoruló fiataloknak igyekszik jobb életet biztosítani. Összességében nekem egy picit túl rövidre sikerült, szívesen olvastam volna több mesét Dumbledore jegyzetei helyett. A mesék szépek voltak, de nem sikerült annyira elvarázsolniuk, mint vártam, így csupán 3 pontot tudok adni a könyvre.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Az, hogy fájdalmat érzünk, éppoly természetes, mint hogy levegőt veszünk."

"Az igazság csodálatos dolog, de szörnyű is lehet, ezért nagyon óvatosan kell bánni vele."

"Csak akkor bolygasd a legmélyebb titkokat – az élet forrását, az egyén létének lényegét –, ha készen állsz vállalni a legszörnyűbb következményeket."

"Az emberek hajlamosak arra áhítozni, ami a legrosszabb nekik."

"Mind a négyükre hosszú, boldog élet várt, s holtukig nem sejtették, hogy a szökőkút vizén nem ült semmilyen varázslat."

Susannah Cahalan: Lángoló agy

"Az emlék talán nem veszett oda, hanem valahol az elmém legmélyebb bugyraiban várja a hívójelet. Eddig még nem kapta meg, úgyhogy kénytelen vagyok eltöprengeni rajta: mi mindent veszíthettem el még útközben? És ezek valóban elvesztek, vagy csupán elrejtőztek?"

A barátnőm, aki nagy rajongója az igaz történeteknek, már egy jó ideje áradozott erről a könyvről, és győzködött, hogy nekem is el kell elolvasnom mihamarabb. Én azonban mindig csak napolgattam a dolgot, mert eléggé előítéletes vagyok az arany pöttyösökkel szemben (eddig egyetlen kivétel a rossz AP könyvek közül a Megmaradt Alice-nek), szóval végül öt hónap késéssel ugyan, de sikerült nekilátnom a könyvnek.

Susannah Cahalan a New York Post egy fiatal újságírója, akinek karrierje felfelé ível és a magánéletben is boldog első komoly kapcsolatában egy zenésszel, Stephennel. Ám egyik napról a másikra furcsábbnál furcsább dolgok történnek a lánnyal, aki nem tudja mire vélni a hirtelen jött hallucinációkat, beszédzavarokat, paranoiás tüneteket. Végül a szerettei szeme láttára veszti el szinte teljesen régi önmagát miközben úgy tűnik, Susannah lassan megőrül.

Elképesztő és borzalmas és hihetetlen! Maga a tudat, hogy mindez valóban megtörtént, hogy ez most itt nem csak egy fikció, hanem igaz történet és akár mi is lehettünk volna Susannah helyében. Szörnyű dolgokon kellett átmennie, ugyanis az orvosok csak nagyon nehezen, konkrétan az utolsó pillanatban jöttek rá a betegségére. Ez egy nagyon ritka kór, aminek a neve (NMD-receptoros autoimmun agyvelőgyulladás) nem sokat mond egy átlagembernek, de ami még ennél is felkavaróbb, hogy a könyvből kiderül, akkor még sok orvos sem hallott róla. Lényegében arról van szó, hogy a szervezetben zavar lép fel, ami ezért elkezdi támadni az agyat. Tulajdonképpen a tested ellened fordul és ebben a csatában egyedül képtelen vagy nyerni. A tünetek először skizofréniára vagy más személyiségzavarra utalnak, később a beteg agresszív, paranoid, majd jönnek a kognitív zavarok, tehát elveszti beszédkészségét, mozgáskoordinációs zavarok lépnek fel, és mindez addig súlyosbodik, amíg már teljesen elveszti önmagát és végül az agya felmondja a szolgálatot.

Az emberben felmerül a kérdés, hogy mégis hogyan tudnának kezelni valakit, ha még a betegségére sem képesek rájönni? Susannah-nak az volt a szerencséje, hogy nagyon hozzáértő orvosok kezelték és a szülei igyekeztek bebiztosítani a lehető legjobb feltételeket, így végül még időben diagnosztizálták és meg is gyógyították a fiatal újságírót. Ám ő maga is felteszi a kérdést könyvében, hogy vajon egy kevésbé tehetős család mit tudott volna tenni? Vagy akár csak abba gondoljunk bele, hogy ez az eset nem Amerikában, hanem itt történik. Mennyi az esély rá, hogy talál az ember itt egy olyan orvost, mint Dr. Najjar? Szomorú, de nagy valószínűséggel ha mi lettünk volna Susannah helyében valószínűleg már nem élnénk.

Hatalmas erő kellett az írónő részéről ahhoz, hogy megírja ezt a könyvet, hiszen az egészet újra át kellett élnie. A felépülése után az agya nem raktározott emlékeket abból az időszakból, amikor beteg volt, így alapos kutatómunkát kellett végeznie. Visszanézte a kórteremben készült felvételeket megőrült önmagáról, interjút készített az orvosaival, családtagjaival. A szülei akkor készült naplóbejegyzései különösen szívszorítóak, hiszen nem tudhatták, visszakapják-e valaha a lányukat. Szóval le a kalappal Susannah előtt, hogy mindezt vállalta és megírta a történetét, viszont sajnos nem tudok elvonatkoztatni a tipikus "újságírós" stílustól. Egyszerűen érződik rajta. Ez nem feltétlenül rossz, csak egy regénynél talán egy idő után picit zavaró.

Azt kell, hogy mondjam, ez a könyv odaütött az arany pöttyösökkel és az igaz történetekkel szemben táplált előítéleteimnek, mindenképp megérte elolvasni. Az írónő stílusa nem lett a kedvencem, a betegséggel kapcsolatos megfogalmazásai néha túl szakszerűen sikerültek és nem biztos, hogy mindenki számára érthetőek vagy elég érdekesek egy regényen belül. Ettől eltekintve azonban egy nagyon megrázó, de elgondolkodtató regényhez volt szerencsém, köszönöm az élményt Susannah Cahalan-nek, aki egy végtelenül erős és kitartó nő.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Végül is mindannyian részek összessége vagyunk, és amikor a testünk csődöt mond, az erényeink vele hanyatlanak."

"Kevés olyan élmény van, ami olyan közel hozna egymáshoz két embert, mint közösen szembenézni a halállal."

"Hátra kell nézni ahhoz, hogy az ember lássa a jövőt."

"Csak rejtélyen és őrületen keresztül mutatkozik meg a lélek."

"Az élet olykor kis masnival átkötve nyújtja felénk a metaforákat – éppen akkor, amikor szükségünk van rá. Amikor azt hiszed, minden elveszett szinte váratlanul kerül elő épp az, ami kell."