Susannah Cahalan: Lángoló agy

"Az emlék talán nem veszett oda, hanem valahol az elmém legmélyebb bugyraiban várja a hívójelet. Eddig még nem kapta meg, úgyhogy kénytelen vagyok eltöprengeni rajta: mi mindent veszíthettem el még útközben? És ezek valóban elvesztek, vagy csupán elrejtőztek?"

A barátnőm, aki nagy rajongója az igaz történeteknek, már egy jó ideje áradozott erről a könyvről, és győzködött, hogy nekem is el kell elolvasnom mihamarabb. Én azonban mindig csak napolgattam a dolgot, mert eléggé előítéletes vagyok az arany pöttyösökkel szemben (eddig egyetlen kivétel a rossz AP könyvek közül a Megmaradt Alice-nek), szóval végül öt hónap késéssel ugyan, de sikerült nekilátnom a könyvnek.

Susannah Cahalan a New York Post egy fiatal újságírója, akinek karrierje felfelé ível és a magánéletben is boldog első komoly kapcsolatában egy zenésszel, Stephennel. Ám egyik napról a másikra furcsábbnál furcsább dolgok történnek a lánnyal, aki nem tudja mire vélni a hirtelen jött hallucinációkat, beszédzavarokat, paranoiás tüneteket. Végül a szerettei szeme láttára veszti el szinte teljesen régi önmagát miközben úgy tűnik, Susannah lassan megőrül.

Elképesztő és borzalmas és hihetetlen! Maga a tudat, hogy mindez valóban megtörtént, hogy ez most itt nem csak egy fikció, hanem igaz történet és akár mi is lehettünk volna Susannah helyében. Szörnyű dolgokon kellett átmennie, ugyanis az orvosok csak nagyon nehezen, konkrétan az utolsó pillanatban jöttek rá a betegségére. Ez egy nagyon ritka kór, aminek a neve (NMD-receptoros autoimmun agyvelőgyulladás) nem sokat mond egy átlagembernek, de ami még ennél is felkavaróbb, hogy a könyvből kiderül, akkor még sok orvos sem hallott róla. Lényegében arról van szó, hogy a szervezetben zavar lép fel, ami ezért elkezdi támadni az agyat. Tulajdonképpen a tested ellened fordul és ebben a csatában egyedül képtelen vagy nyerni. A tünetek először skizofréniára vagy más személyiségzavarra utalnak, később a beteg agresszív, paranoid, majd jönnek a kognitív zavarok, tehát elveszti beszédkészségét, mozgáskoordinációs zavarok lépnek fel, és mindez addig súlyosbodik, amíg már teljesen elveszti önmagát és végül az agya felmondja a szolgálatot.

Az emberben felmerül a kérdés, hogy mégis hogyan tudnának kezelni valakit, ha még a betegségére sem képesek rájönni? Susannah-nak az volt a szerencséje, hogy nagyon hozzáértő orvosok kezelték és a szülei igyekeztek bebiztosítani a lehető legjobb feltételeket, így végül még időben diagnosztizálták és meg is gyógyították a fiatal újságírót. Ám ő maga is felteszi a kérdést könyvében, hogy vajon egy kevésbé tehetős család mit tudott volna tenni? Vagy akár csak abba gondoljunk bele, hogy ez az eset nem Amerikában, hanem itt történik. Mennyi az esély rá, hogy talál az ember itt egy olyan orvost, mint Dr. Najjar? Szomorú, de nagy valószínűséggel ha mi lettünk volna Susannah helyében valószínűleg már nem élnénk.

Hatalmas erő kellett az írónő részéről ahhoz, hogy megírja ezt a könyvet, hiszen az egészet újra át kellett élnie. A felépülése után az agya nem raktározott emlékeket abból az időszakból, amikor beteg volt, így alapos kutatómunkát kellett végeznie. Visszanézte a kórteremben készült felvételeket megőrült önmagáról, interjút készített az orvosaival, családtagjaival. A szülei akkor készült naplóbejegyzései különösen szívszorítóak, hiszen nem tudhatták, visszakapják-e valaha a lányukat. Szóval le a kalappal Susannah előtt, hogy mindezt vállalta és megírta a történetét, viszont sajnos nem tudok elvonatkoztatni a tipikus "újságírós" stílustól. Egyszerűen érződik rajta. Ez nem feltétlenül rossz, csak egy regénynél talán egy idő után picit zavaró.

Azt kell, hogy mondjam, ez a könyv odaütött az arany pöttyösökkel és az igaz történetekkel szemben táplált előítéleteimnek, mindenképp megérte elolvasni. Az írónő stílusa nem lett a kedvencem, a betegséggel kapcsolatos megfogalmazásai néha túl szakszerűen sikerültek és nem biztos, hogy mindenki számára érthetőek vagy elég érdekesek egy regényen belül. Ettől eltekintve azonban egy nagyon megrázó, de elgondolkodtató regényhez volt szerencsém, köszönöm az élményt Susannah Cahalan-nek, aki egy végtelenül erős és kitartó nő.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Végül is mindannyian részek összessége vagyunk, és amikor a testünk csődöt mond, az erényeink vele hanyatlanak."

"Kevés olyan élmény van, ami olyan közel hozna egymáshoz két embert, mint közösen szembenézni a halállal."

"Hátra kell nézni ahhoz, hogy az ember lássa a jövőt."

"Csak rejtélyen és őrületen keresztül mutatkozik meg a lélek."

"Az élet olykor kis masnival átkötve nyújtja felénk a metaforákat – éppen akkor, amikor szükségünk van rá. Amikor azt hiszed, minden elveszett szinte váratlanul kerül elő épp az, ami kell."