"Egy idős, fekete főkötős grófnő, meg a félkarú fia, és persze én, a Marosvásárhelyről szalajtott polgárlány, akik a reggeli mellett ülve oly természetességgel beszélgetnek egy közeli tébolydában elkövetett gyilkosságról, mintha az úri etikett épp valami ilyesmit várna el tőlük!"
Fel nem bírom fogni, hogy miért halogattam én eddig ennek a könyvnek az elolvasását! Igaz, rögtön felfigyeltem rá, amint először belebotlottam és utána sikerült is beszereznem a sorozat eddig megjelent részeit, de valami fatális hiba következtében sok másik könyvnek sikerült ez elé csúsznia a várólistámon. Pedig őszintén szólva, már réges-rég nem olvastam ilyen fantasztikus művet!
1896-ban Hangay Emma Marosvásárhelyről Budapestre utazik a nagynénjéhez. Minden vágya, hogy megcsodálhassa a millenniumi ünnepséget, ám a 16 éves lány váratlanul eltűnik. Négy évvel később a családja hírt kap Emmáról, így Mili elhatározza, hogy megkeresi nővérét a fővárosban. A dolgok azonban nem a terv szerint haladnak és végül egy morcos báró, Ambrózy Richárd társaságában kell tovább nyomoznia a rejtélyes ügyben.
Jómagam nem vagyok oda a történelemért, így a különböző történelmi vonatkozású regényeket legtöbbször a magam és a könyv biztonsága érdekében igyekszek elkerülni. Aztán jön Böszörményi úr, és minden eddigi előítéletemet porig rombolja ezzel a mesterművel. Ez a hangulat ugyanis valami eszméletlen volt! Ahogy az író lefestette a korabeli Magyarországot, egyszeriben én magam is több, mint száz évet repültem vissza az időben, hogy a Hangay lányok mellé szegődve figyeljem az események alakulását. A nyelvezete különösen tetszett, hiszen nagyon jól szemléltette a társadalmi rétegek közti különbséget, és egyben emlékeztetett a gyerekkoromra, a dédszüleim szavajárására. Emellett persze egy csomó új (pontosabban régi) szavat tanultam - a lábjegyzetekben ugyanis minden szükséges kifejezés meg van magyarázva.
A karakterek kis híján lelépnek a lapokról, annyira elevenek. Nem találkozunk sablonos, kiszámítható szereplőkkel, mindnek megvannak a maga sajátos jellemvonásai, amik egyedivé és hihetetlenül élethűvé varázsolják őket. Mili kisasszonyt egyenesen imádtam, minden mondatával és gondolatfuttatásával együtt, amiken gyakran hangosan felkacagtam, hiszen egyszer sem kímélte a morcos kis bárónkat. És ha már Ambrózyról esett szó... Ő egyenesen rabul ejtette a szívemet - mint egy amolyan magyar Mr. Darcy -, és persze végig azért szurkoltam, hogy történjen köztük valami a kisasszonnyal (erre a folytatásban feltétlenül sor kell, hogy kerüljön!). Ugyancsak nagyon élvezhető volt a váltott szemszög, amit nem hétköznapi módon a múltban egyes szám harmadik, míg a jelenben első személyben olvashatunk, utóbbit Mili szemszögéből.
Aki ezt nem tudná, annak el kell, hogy mondjam, a cirkusz egy hatalmas gyengém. Egyszerűen oda vagyok azért a meseszerű, csodás világért, amit az artisták és különféle művészek képesek az ember szeme elé varázsolni. Különös helyet foglalnak el a szívemben azok a könyvek, amikben a cirkusz valamiféle szerepet játszik, és ahol betekinthetünk kicsit a színfalak mögé. Szóval a Donnert Cirkusz világa is éppúgy beszippantott, mint mondjuk annak idején a Benzini Testvérek Világhíres Cirkusza.
Ez a fantasztikus mű tehát könnyedén belopta magát a szívembe és a kedvenc könyveim közé. Hibát teljesen felesleges is lenne keresnem benne, számomra ugyanis tökéletes az egész úgy, ahogy van. Bár én még nem olvastam azelőtt Böszörményi Gyulától, kétség sem fér hozzá, hogy kivételesen tehetséges író és van egy olyan érzésem, hogy a többi regénye is hasonlóképp nagyszerű. :)
Értékelés
Kedvenc sorok
"Róza néni azon ősi házisárkányok rendjéből való, akik fiatal leányokat rabolnak, és a barlangjukban halálra hímeztetik őket."
"Ambrózy báró tiszta szívből, lelke legmélyéig hitte, hogy a szoknyát viselő személyek, különösen, ha még nem töltötték be az ötvenet, mind ostobák."
"Úgy van az, hogy amikor az ember azt hiszi, nincs több remény, akkor szokott felpercenni az új nap első sugara!"
"Mértékkel élj, hogy mérhetetlenek legyenek boldog napjaid!"
"Van, hogy az ember lelkének bádogserlegébe több rettegés már nem fér bele, s akkor hirtelen túlcsordul a fájdalom."
"Ambrózy báró tiszta szívből, lelke legmélyéig hitte, hogy a szoknyát viselő személyek, különösen, ha még nem töltötték be az ötvenet, mind ostobák."
"Úgy van az, hogy amikor az ember azt hiszi, nincs több remény, akkor szokott felpercenni az új nap első sugara!"
"Mértékkel élj, hogy mérhetetlenek legyenek boldog napjaid!"
"Van, hogy az ember lelkének bádogserlegébe több rettegés már nem fér bele, s akkor hirtelen túlcsordul a fájdalom."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése