Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó

A mai nap jó a halálra? Ezt kérdezem magamtól reggel, amikor felébredek. (...) Ma van a napja... ? És ha nem ma, akkor mikor... ? Most is ezt kérdezem magamtól, ahogy az óratorony tetején, a párkányon állok, ami nagyon keskeny. 

Ismét egy nehéz témájú könyv. Lassan már bevett szokás lesz, hogy ilyet olvasok, de egyszerűen annyira jó ez a regény is, hogy még mindig nem untam meg a dolgot. Teljesen véletlenül akadtam rá és hát őszintén szólva, nem a borító és nem is a cím volt az, ami megfogott. Első ránézésre valami nagyon bugyuta sztorit nézne ki az ember belőle, és a fülszöveg is inkább egyszerű szerelmi történetet ígér, mintsem egy valóban mélyre hatoló, komoly művet, pedig bizony rég olvastam már ennyire szívbemarkoló történetet.

Theodore Finch és Violet Markey az iskola óratornyának párkányán állva találkoznak össze, amikor is épp mind a ketten öngyilkosságon törik a fejüket. Annak ellenére, hogy nem kicsit erős kezdés, elég nyilvánvaló, hogy itt az elején - függetlenül attól, hogy találkoznak-e vagy sem - egyikük sem ugrott volna le arról a toronyról. Csalódottak voltak, zavartak, szomorúak, de nem akarták eldobni az életüket. Viszont valami elkezdődik ekkora a két fiatal közt, amiből a történet előrehaladtával egy ragyogó szerelem bontakozik ki.

Theodoret már kisebb korától különcnek titulálták, csúfolták, kinevették, nem tudott és nem is nagyon akart beilleszkedni a "normális" kortársai közé. A regényben felmerül, hogy Theo talán bipoláris személyiségzavarral küzd, bár ezt végül is nem diagnosztizálják, ám tény, hogy a tünetek nagy része jellemző a fiúra: szélsőséges hangulatingadozások, felfokozott aktivitás, alváshiány, majd máskor akár hetekig tartó "Nagy Alvás", depresszió, öngyilkos gondolatok. Nem igazán találja a helyét a világban, pedig ott van neki Violet, aki bár maga is megjárta a poklot, amikor egy autóbalesetben elveszítette a nővérét, de fokozatosan mégis visszatalál önmagához. A Finchcsel töltött idő alatt leküzdi eddigi félelmeit, újra autóba ül, majd később saját maga is visszatér a vezetéshez, kezdi feldolgozni Eleanor elvesztését. Ahogy azonban Violet egyre jobban lesz, Finch mintha úgy hullana lassan darabokra.

Kettejük kapcsolata egészen magával ragadó. Első ránézésre teljesen különböznek, ám fokozatosan mindketten levetkőzik a gátlásaikat, mernek egymás előtt önmaguk lenni és rájönnek, hogy mégis mennyire hasonlóak és megértik egymást. A projektmunkájuk által bejárják Indiana nevezetes helyeit és a kalandjaikat is annyira őszintén élik meg, hogy olyan, mintha ezt a két embert az ég is egymásnak teremtette volna. Egyszerűen csak jól esik olvasni a boldog pillanataikat, még akkor is, ha a levegőben benne van, hogy valami rossz közeleg.

Az ember valahogy érzi, hogy ennek a könyvnek nem lesz happy endje, de mégis annyira reménykedik. Nem volt kiszámítható, hogy pontosan mi is fog történni, de szinte előre tudtam, hogy össze fogja törni a lelkemet és így is lett. Először el sem akartam hinni, hogy megtörtént, ami megtörtént, és abban bíztam, hogy egyszer csak jön a nagy csavar és minden kiderül és jó lesz, de semmi sem jött. Itt egy kicsit le is kellett tennem a könyvet, mert annyira elkeserítő volt a gondolat, annyira jól van megírva minden egyes szó és mondat, hogy szinte éreztem a fájdalmat és a gyászt, éreztem az ürességet és az egész végtelenül lehangolt. Viszont miután kigondolkodtam magamból mindent, összeszedtem magam és folytattam az olvasást, az kárpótolt a csalódottságért.

A könyv vége - a felfedezőút - egyszerűen gyönyörű! Minden egyes hely, ahol Theodore járt, megelevenedik olvasás közben, az írónő nagyszerűen ért hozzá, hogy egy egész világot varázsoljon oda az olvasó szeme elé, mintha mi magunk is ott lennénk a szereplőkkel. Csodás helyekre kalauzol el bennünket és közben az egész tragédiát elkezdjük kicsit más szemmel nézni. A halál és a veszteség megmarad a mű központi témájának, de inkább a "túlélőt" helyezi előtérbe, azt, aki elvesztette a szerettét. Az írónő valahogy ebbe a nagyon szomorú dologba képes belevinni egy pozitív szálat, mintha megjelenne egy kis fénysugár az alagút végén, és arra buzdít, hogy éljünk. Ne csak létezzünk, ne csak számláljuk a napokat, hanem élvezzünk ki minden apró pillanatot és tárt karokkal fogadjuk az előttünk álló életet és mindazt, amit még nekünk tartogat.

A borító a történet végére értelmet nyert, rájöttem, hogy minden kis részlet szimbolizál valamit vagy valakit és most már egészen meg is kedveltem. Talán kicsit borongósabb színeket kellett volna választani, ami előrejelzi a tragédiát, vagy talán mégsem. Így végül is nem egy lehangoló könyvként fog megmaradni az emlékezetemben, hiszen nem is annak szánták és az üzenete sem ezt hordozza magában. A jó hír, hogy hamarosan film is készül a történetből, mégpedig maga az írónő írja hozzá a forgatókönyvet és eddig úgy néz ki, hogy 2017-ben kerül bemutatásra. Violet szerepére Elle Fanningot választották, aki szerintem teli találat volt, én például nagyon hasonlóan képzeltem el a lányt olvasás közben. Kíváncsi vagyok, hogy viszik majd képernyőre ezt a könyvet, amit leginkább úgy jellemeznék, hogy szerelmes, kalandos, megrázó és nagyon elgondolkodtató, de mindenekelőtt ragyogó! Hatalmas kedvenc lett, egyértelműen 5 pontos.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Te vagy a szivárvány összes színe a vakító fehérségben."

"Arra jövök rá, hogy nem az számít, mit hozol el magaddal, hanem, hogy mit hagysz ott magadból."

"Az a gond az emberekkel, hogy általában elfelejtik, hogy többnyire és igazán csak a kis dolgok számítanak."

"Ha a csillagokat nézed, a mi dolgaink nem sokat érnek, nem igaz?"

"Mi volna ha ilyen lehetne az élet is? Hogy csak a boldog részét tartsuk meg, és semmit se a szörnyűből."

Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában

"Simogattam Wellingtont, és azon töprengtem, ki ölte meg és miért. A nevem Christopher John Francis Boone. Tudom, hogy hívják a föld országait és a fővárosukat, tudom a prímszámokat 7507-ig."

Ezzel a könyvvel még tavaly találkoztam, amikor minden áron szerettem volna olvasni az autizmusról. Mindig is érdekelt ez a betegség, de nem szakkönyvet szerettem volna, csak egy regényt, aminek története is van, szóval amikor rátaláltam Mark Haddon művére, nagyon megörültem. Már nem tudnám megmondani, hogy milyen úton-módon került mégis várólistára, de végül csak most, egy évvel később sikerült belekezdenem.

Először nem igazán tudtam, mire számítsak, vegyes értékeléseket olvastam róla, volt akinek nagyon tetszett, mások annyira nem voltak elragadtatva tőle. Féltem, hogy vagy túl szakszerűen, vagy túl elvontan lesz megírva a történet, ami nagyon meg tudja nehezíteni az olvasást. Éppen ezért kellemes meglepetésként ért, hogy milyen könnyen és gördülékenyen haladtam vele, három nap alatt olvastam ki úgy, hogy abból egyik nap csak a vonaton ülve volt időm a kezembe venni. És hát több szempontból is érdekes olvasmánynak bizonyult.

Christopher Boone egy 15 éves autista fiú, aki az angliai Swindonban él az apjával és Tobyval, a házi patkánnyal. Egyik éjszaka Christopher holtan találja a szomszéd kutyáját, Wellingtont, és mivel szerette a kutyát, így elhatározza, hogy felkutatja az elkövetőt, s minderről detektívregényt ír. Csakhogy a nyomozás során egy sokkal nagyobb kaliberű rejtélyre is fény derül, ami fenekestül felforgatja a kisfiú életét. Elhatározza, hogy egyedül indul Londonba, annak ellenére, hogy ki nem állhatja a tömeget, nem tűri, ha hozzáérnek, kényelmetlenül érzi magát az új helyeken és amikor valami kiborítja, összekuporodik a földön és kiabál.

Mark Haddon rengeteg gyerekkönyv szerzője és saját bevallása szerint ez az első felnőtteknek szóló regénye. Szerintem nem dönthető el egyértelműen, hogy ifjúsági vagy felnőtteknek szóló műről van-e szó, a regény tele van Christopher rajzaival, a nyelvezete pedig végtelenül egyszerű, hiszen az autista és Asperger-szindrómás fiú nem érti és nem szereti a metaforákat, a vicceket, nem tud át vitt értelemben fogalmazni. Maga a téma is olyan, ami szólhat a fiatalabb és az idősebb korosztálynak is, mindkettő talán egy kicsit másképp fogja befogadni.

És hogy mi is az a bizonyos téma. Innentől spoileres lehet, de erről mindenképp szeretnék írni. Szóval Christopher szülei nem jönnek ki valami jól és a sok veszekedés odáig vezet, hogy az anyja megcsalja a férjét, majd hosszas töprengés után, miután látja, hogy az apja mennyivel higgadtabban tudja kezelni Christophert és milyen jól elvannak együtt, úgy dönt, hogy Londonba költözik az új párjával. Mikor a férj minderről tudomást szerez, annyira dühös lesz, hogy azt hazudja a fiának, hogy az anyja szívrohamban meghalt, ám Christopher két évvel később megtalálja az anyja leveleit, amik mind neki szóltak. Mindezt Christopher szemén keresztül megélni egészen különös élmény volt. Ez a része a történetnek annyira megrázó, hogy egy egészséges gyermek is nehezen tudná feldolgozni, ám Christopher nem igazán ért az érzelmekhez és nem pont úgy reagál, ahogy várnánk. Nem szomorkodik, nem kezd el sírni, kiábrándultságában inkább dühös és zavart lesz. Nem tudom, hogy az író mennyire van otthon a témában, de szerintem nagyon hitelesen alkotta meg a fiú karakterét, bemutatta az ő különös, ám a maga módján csodás világát.

Ugyanis azt is hozzá kell tenni, hogy Christopher az úgy mond kevésbé súlyos esetek közé tartozik, tehát annak ellenére, hogy vannak érdekes szokásai és szükségletei - például utálja a sárgát és a barnát, ezért nem eszik ilyen színű ételeket -, a matematikában, a fizikában, a csillagászatban és minden logikai dologban kimagaslóan okos. Ezen kívül eszméletlenül jó a memóriája, a megfigyelőkészsége, nagyon találékony és mint a mű végére kiderül, képes olyan dolgokra is, amit senki nem hitt volna. Emellett céljai vannak, matematika érettségit csinál, később egyetemre szeretne menni, és még ha űrhajós nem is, de tudós nagy eséllyel lehet belőle.

Véleményem szerint ez egy zseniális mű a maga szörnyen reális módján. Annyira tudtam gyűlölni a szülőket, amiért ilyen önzők és a saját makacsságuk fontosabb, mint a gyerekük boldogsága. Annyira haragudtam, amikor kiabáltak vele, megütötték, vagy olyan dolgokat mondtak neki, amit egy szülőnek sosem szabadna a gyereke fejéhez vágnia. Aztán bele kellett gondolnom abba is, hogy mennyire megterhelő lehet Christophert nevelni és teljes mértékben a betegségétől függni. Kétoldalú a dolog, ám még mindig úgy gondolom, hogy a szülői szeretetnek túl kéne ezen mutatnia.

A borítóval sajnos nem vagyok kibékülve semmilyen formában, pedig angolul és magyarul is többféle kiadásban jelent meg más és más köntösben. Talán ez a pirosas barnás angol borító az, amelyik nekem a legjobban tetszik, viszont Christopher egész biztosan kibukna, hogy a barna árnyalata szerepel a könyve borítóján. Ettől eltekintve természetesen 5 pontot adok, mert hát nem a borító alapján ítéljük meg a könyvet ugyebár. Mindenkinek ajánlom egyszer elolvasni, mert segít meglátni azt, hogy az autizmussal igenis együtt lehet élni, és attól még nem lesz valaki kevesebb vagy rosszabb ember, csak teljesen másképp látja a világot, ami néha nem is olyan rossz dolog. :)

Értékelés

Kedvenc sorok

"Azt gondolom, hogy a prímszámok olyanok, mint az élet. Nagyon logikusak, de sohasem lehet megfogalmazni a szabályaikat, akkor sem, ha éjjel-nappal róluk gondolkozunk."

"Szeretem a kutyákat. Mindig tudjuk, hogy egy kutya mit gondol. Négy hangulata van. Vidám, szomorú, mérges és összpontosító. Valamint a kutyák hűségesek, és nem hazudnak, mert nem tudnak beszélni."

"De azt mondtam, hogy akkor is akarhatunk valamit, ha igen kevés a valószínűsége, hogy beteljesedik."

"Az élet nehéz, és rohadtul nehéz mindig megmondani az igazat. Néha lehetetlen."

"De az életben rengeteg döntést kell hozni, és ha az ember nem dönt, sohasem csinálhat semmit, mert minden ideje azzal telik el, hogy válogat a dolgok között, amiket megtehetne."

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis herceg. Ez a kis herceg egy parányi bolygócskán lakott, olyan parányin, hogy a bolygója alig volt nagyobb nála; ezen a bolygón élt, és nagyon szerette volna, ha van egy jó barátja...”

A legtöbben még gyerekkorukban túlesnek A kis hercegen az alapiskolában kötelező olvasmányként, esetleg felolvasás révén vagy csak úgy maguktól, mert ki lenne képes kihagyni egy ilyen híres és nagyszerű művet? Hát nekem valahogy egészen idáig sikerült. Szégyellem is rendesen, de most törlesztettem az adósságot.

Már nagyon régóta el szerettem volna olvasni, magam sem tudom, miért húztam ilyen sokáig. Egy részről örülök, hogy most került a kezembe, másrészről kicsit csalódott vagyok, hogy megfosztottam magam egy élménytől. Az, hogy az iskolában mindenféle kötelező olvasmányokkal tömik a gyerekek fejét számomra sosem tűnt értelmes cselekedetnek, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy amit utasításszerűen kell megcsinálnunk, ahhoz sokkal kelletlenebbül állunk hozzá, mint ahhoz amire önszántunkból határozzuk el magunkat. Nem tudom, hogy értelmeztem volna ezt a művet kisiskolásként, hogy mit fogtam volna fel belőle. Egészen biztosan csak a töredékét értettem volna a valódi üzenetnek (sőt talán még most is). Viszont érdekes lehetett volna különböző életszakaszaimban újraolvasni és ahogy egyre idősebb leszek újabb és újabb kincseket fedezni fel benne. Nos, ezen már nem érdemes töprengeni, viszont szerencsére a jövőben még számtalanszor újraolvashatom, és úgy érzem, újra is fogom.

Ennek a műnek már az ajánlása is könnyeket csal az ember szemébe, az írónak már itt sikerül egy kicsit a szívünkbe marnia és ez a rövid, de annál tartalmasabb történet előrehaladtával még rengetegszer megismétlődik. Annyira igaz minden egyes szava, annyira mély és megható. Még beszélni is nehéz róla. Hiszen pontosan az emberek hibáit, a mi hibáinkat sorakoztatja fel és állít görbe tükröt egy végtelenül okos gyermek megfigyelésein keresztül. És talán pontosan emiatt lehetséges, hogy egyszerűen élvezet olvasni és olyan könnyed módon fészkeli be magát az ember elméjébe, hiszen mindnyájan voltunk egyszer gyerekek, csak sajnos - ahogy Exupéry is mondja - "kevesen emlékeznek rá".

A rajzok valami elbűvölőek! A kedvencem egyértelműen az óriáskígyó - kívül, belül. Különleges hangulatot adnak ennek a kis meseregénynek, és bár ez is lehet arra utaló jel, hogy a könyv gyerekeknek íródott, én mégis inkább úgy gondolom, hogy ez egy felnőtteknek szóló mese. Vagy mindkettő. Ettől is különleges.

A kis herceg klasszikus magyar fordítását Rónay Györgynek köszönhetjük, de nekem most volt szerencsém megismerkedni Takács M. József fordításával is, ami tavaly jelent meg. Amikor idegen nyelvről fordítanak le egy művet, az mindig érdekes folyamat, nehéz megtalálni azokat a szavakat, amik vissza tudják adni az író eredeti gondolatait - sok esetben nem is lehet. Ezáltal minden fordítás egy kicsit más szemszögbe helyezi az adott művet, mind valami mást ad az olvasónak, így is segítve megérteni mindazt, ami a sorok között lapul. Nekem személy szerint mindkét fordítás nagyon tetszett, annak ellenére, hogy egy több, mint 70 éves műről van szó, nagyon gördülékenyen lehet vele haladni, egyáltalán nem okoz nehézséget a nyelvezet. Ami talán egy kicsit furcsa volt a 2015-ös verzióban, az a mindenki által ismert sorok hiánya, pontosabban új köntösbe öltöztetése. Abban ugyanis hiába keressük a híres "jól csak a szívével lát az ember" kezdetű mondatot. Helyette ezt találjuk: "A szemünk nem képes meglátni a dolgok lényegét; azt csak a szívünk súghatja meg nekünk." Szokatlan ugyan, ám így is gyönyörű.

Ami számomra nagyon meglepő, hogy jó pár helyen láttam a könyvről negatív értékeléseket. Persze mindenkinek szíve joga, hogy mit gondol egy műről, és azt is megértem, hogy az évek során valóban rengetegszer, rengeteg helyen szinte már unalomig idézték A kis herceg sorait, de ez magát az írót és a művét nem minősíti. Egyszerűen csak meg kell próbálni elvonatkoztatni attól, hogy egy-egy sort már vagy kismilliószor hallottunk és láttunk az emlékkönyveinktől kezdve a ballagási üzenetekig mindenhol, és egy kicsit elgondolkodni a valódi jelentésükön. Ennek a csodálatos "mesének" ugyanis minden sora bölcs gondolatokat rejt, s kicsit olyan, mint egy rejtvény, aminek száz meg száz különféle megoldása van és ahányszor olvassuk el, annyiszor más és más megoldásokra bukkanunk.

Nekem ez a mű egy fantasztikus élmény volt, egy emlékezetes utazás bolygóról bolygóra. Az egyetlen dolog amit bánok, hogy ilyen hamar véget ért és nem olvashatom tovább a szőke kisfiú történetét. S bár rövid volt ugyan, de egyértelműen nyertem valamit. Mégpedig... a búza színe miatt. És még nagyon sok minden más miatt. :)

Értékelés

Kedvenc sorok

"– Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember. 

– Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem – mondta a kígyó."

"Olyan titokzatos világ a könnyek országa."

"Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele."

"– Nem tudom – mondta –, nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét."

"- Tudod, az ember, ha olyan nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket... 

- Hát annyira szomorú voltál azon a negyvenháromszoros napon? 

Erre azonban a kis herceg nem felelt."

"Az idő, amit a rózsádra vesztegettél… az teszi olyan fontossá a rózsádat."

William Golding: Lord of the Flies

"– Tudom, hogy itt nincs szörny... úgy értem, olyan, ami agyarral, karommal támad... s azt is tudom, hogy itt nincs mitől félni...

Szünetet tartott.

– Hacsak...

Ralph nyugtalanul megmozdult.

– Hacsak...?

– Hacsak az emberektől nem."

A Legyek Ura egy olyan olvasmány, amiről mindenki legalább hallott már életében és még ha nem is olvasta a könyvet, van valami fogalma a történetről. Több filmfeldolgozás is készült belőle, a világirodalom kiemelkedő darabjaként tartják számon, több helyen kötelező olvasmány. Most, hogy én is átrágtam magam rajta, már értem a felhajtást körülötte, ám számomra mégsem vált  annyira kiemelkedő darabbá. És mindenképp fontos megjegyezni, hogy bár gyerekekről szól, ez egyáltalán nem gyerekeknek való olvasmány.

Az alapsztori egy kicsit Robinson Crusoe-s - egy csapat fiú repülőgép balesetet szenved és egy lakatlan szigetre kerül. Felnőttek nincsenek velük, maguknak kell eldönteni, mihez kezdjenek. Számomra mondjuk nagyon furcsa volt, hogy a gyerekek (kb. 7-12 évesek) kezdetben csupán kalandként fogták fel a történteket, nem hiányolták az otthonukat, a szüleiket, játszadoztak, élvezték az életet a szigeten. Ez nekem egy kicsit irreálisnak tűnt, hiszen ha jobban belegondolunk az életük forgott kockán.

Idővel azonban fokozatosan megjelennek a problémák. A gyerekek vezetőt választanak maguk közül Ralph személyében, szabályokat hoznak létre, tüzet gyújtanak a hegyen, hogy egy hajó észrevehesse őket és megmenekülhessenek. A gyűléseken mindenbe nagy buzgósággal egyeznek bele, elhatározzák, hogy kunyhókat építenek, vizet hoznak az öbölből, fát hordanak a tűzre és őrzik azt. De később csak vonakodva, sőt egy idő után már egyáltalán nem tartják magukat az elhatározáshoz. Ralph nem tudja egyben tartani a csapatot és ehhez jön még fokozódó reménytelenség, csalódottság, hiszen kezdenek rájönni, hogy ez az egész mégsem csak móka.

Amikor a szigeten megjelenik a "szörny" minden kezd romokba dőlni. A rettegés felülkerekedik a józan észen, a szabályokat már senki sem tartja be, a vezérüket pedig nem tisztelik, ami oda vezet, hogy Jack saját törzset alapít. Jack szöges ellentéte Ralphnak, vadászni akar, erőszakos, határozott, az ösztönei alapján cselekszik, a hatalom számára a legfontosabb és nem foglalkozik a szabályokkal. Innentől a hanyatlás megállíthatatlan, a fiúk nagy része csatlakozik Jackhez és fokozatosan elrugaszkodnak a valóságtól. Arcukat befestik, lándzsákkal disznóra vadásznak, vadembernek képzelik magukat, majd megszületik a Legyek Ura is. Az erőszak egyre nagyobb szerephez jut, a fiúk pedig egy szörnyű gyilkosság következtében szinte teljesen elveszítik emberségüket.

A gyerekek ártatlansága mellett ott rejtőzik bennük valami kegyetlen, ami arra vár, hogy a társadalmi normáktól messze végre felszínre törhessen. Kezdetben mindez nem tudatos, nincsenek tisztában a szavaik és tetteik súlyával, később azonban már szándékosan hagyják figyelmen kívül azt, hogyan is kéne viselkedniük. Helyette elvadult ösztönlényekké válnak és az események megállíthatatlanul haladnak előre az erkölcsi romlás irányába.

Golding persze telerakta a könyvet különféle szimbólumokkal, amik a sorok közül nagyon erőszakosan kiabálnak és gondolkodásra késztetik az olvasót. Nem számít, hogy gyerekek vagy felnőttek, a könyv arra akar rávilágítani, hogyha az ember elszakad a társadalom által kialakított szabályoktól és kötelezettségektől, nem kell hozzá sok, hogy előbújjon belőle a szörnyeteg. Előtör a túlélési ösztön, az egyén mindennél fontosabbá válik, a hatalomvágy, az erőszak és a kegyetlenség minden addigi ésszerű törekvést romokba dönt és végül felemészti az embereket.

Az egész történet végtelenül szomorú és kétségbeejtő, de valahogy belőlem mégsem sikerült a megfelelő érzéseket kiváltania. Nem tudom pontosan mi miatt, talán a történet vontatottsága, talán a karakterek, akiket nem igazán sikerült megszeretnem, vagy az a sok tragédia, amikről inkább elfordítottam volna a fejemet, ha egy filmben történtek volna. Vagy talán a vége. A vége számomra annyira hirtelen jött és olyan oda nem illően, hogy egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ennyi, itt ért véget a történet. Ráadásul még ha Goldingnak volt is valami üzenete ezzel a végkifejlettel, számomra csupán annyi jött le, hogy gyerünk, nyugodtan csináljunk hülyeségeket, váljunk vademberré, öljük meg egymást, végül úgyis megmenekülünk és az a sok kegyetlenség amit elkövettünk úgy sem számít majd...

Pedig igenis számít! A felnőttekkel való találkozás hirtelen visszarántja a gyerekeket a valóságba, visszaváltoznak síró kisfiúkká, akik haza szeretnének jutni és elfeledkezni a sok szörnyűségről amit elkövettek. De nem felejthetik el, nem tudják meg nem történtté tenni a sok borzalmat. Engem személy szerint annak a története, hogy ezek a gyerekek miként tudják mindezt feldolgozni és újra beilleszkedni a civilizált társadalomba nagyon érdekelt volna. Szívesen olvastam volna még tovább, talán épp az lett volna az a rész, ami megtetszik és akkor az egész könyvet másképp értékelném. Így viszont nem annyira tudom hova tenni és érzem, hogy még jó pár napig gondolkodni fogok mindazon, amit ez a könyv jelképez és üzenni kíván. 

Értékelés

Kedvenc sorok

"Azt akarta mondani, hogy az emberek sohasem pontosan olyanok, mint amilyennek elképzeljük őket."

"Hirtelen megértette, milyen fárasztó ez az élet, amelyben minden út egy-egy rögtönzés, s az ébrenlét jelentős részét azzal kell töltenie az embernek, hogy a lépteire ügyeljen."

"Ha az ember vadászik, akkor néha azon veszi magát észre, mintha (...), mintha nem ő vadászna, hanem őt vadásznák... mintha a dzsungelben egész idő alatt valami a sarkában járna."

"Az a baj, hogy az ember csak az egyik esélyt választhatja."

"Az embereket könnyű megijeszteni, mert hisz amúgy is félnek."

Matthew Quick: Forgive Me, Leonard Peacock – Bocsáss meg, Leonard Peacock!

"Ha valaki unalmas, kedves és normális – mint amilyen és is voltam eddig –, az biztosan megbukik gimnáziumban rajzból, és csak középszrű művész lesz belőle. Értéktelen a tömegek számára. Felejthető. Ezt mindenki tudja. Mindenki. A lényeg tehát, hogy valami olyat kell véghezvinni, ami egyszer és mindenkorra beleég a szürke átlagemberek agyába. Valami olyat, ami számít."

Matthew Quicktől már régebben olvastam a Napos oldalt, valamint láttam az abból készült filmet és bár mindkettőre azt lehet mondani, hogy jók, azért egyiket sem sorolnám a kedvenceim közé. A Bocsáss meg, Leonard Peacock azonban még jobb értékeléseket kapott és mivel érdekelt, hogy tud az író átadni egy olyan témát, ami talán még az előző könyvben megjelenő pszichés gondoknál is nehezebb, így végül ez a regény is kezeim közé akadt.

A könyv Leonard Peacock történetét meséli el tulajdonképpen egyetlen nap alatt, a 18. születésnapján, miközben folyamatosan tudjuk meg az élete korábbi eseményeit, hogy ki is ő, mi történt vele és miért készül végezni magával és az egyik osztálytársával. Felmerül a kérdés, hogy vajon mi visz rá egy 18 éves fiút egy ilyen tettre. Nos Leonardnak nyomós okai vannak, történt vele egy s más, egyáltalán nem volt könnyű gyerekkora, a szülei pocsékul bántak vele, elhanyagolták, az iskolában különcként tekintenek rá, nincsenek igazán barátai, ráadásul történt vele valami, amit ő maga is sokáig csak rossz dologként emleget.

Egy lelkileg instabil fiút ismerhetünk meg a történetből, akinek döntései bizonytalanok és nem túl határozottak, gondolatai pedig nagyon kuszák. És az író - legalábbis szerintem - pontosan ezt akarja érzékeltetni a furcsa szövegtördeléssel. A regény tele van lábjegyzetekkel (egy-egy olyan hosszúra nyúlik, hogy a következő oldalon folytatódik tovább), amikben Leo megjegyzéseket fűz hozzá az eredeti gondolatmenetéhez. Érdekes megoldás, jól szemlélteti a fiú lelkiállapotát, hogy mennyire össze van zavarodva, de az olvasónak ez inkább teher, ugyanis számomra például nagyban megnehezítette az olvasást az, hogy folyton keresgetnem kellett a számokat és ide-oda lapozni. Ezeket egyszerűen be is lehetett volna építeni a szövegbe, szóval bár értem a szerző célját, nekem ez a megoldás mégsem nyerte el a tetszésemet.

Maga a történet nagyon megrázó, még nem olvastam azelőtt ebben a témában - itt szándékosan nem jelölöm meg, mi történt Leoval, hogy elkerüljem a spoilerezést. Érdekes volt mindezt egy 18 éves fiú szemszögéből átélni (a szóhasználat és a megfogalmazás is kimondottan "tinis"), és még ha száz százalékosan nem is tudom átérezni a történtek súlyát, de szerintem az összes tizenéves talál magának valamit ebben a könyvben, amiben egy kicsit magára ismer és együtt tud érezni Leonard Peacockkal. Személy szerint nekem nagyon tetszett, ahogy az író belecsempészte a Humphrey Bogart filmeket, és Leonard az idős szomszéddal, Walttal idézgetett Bogie és Bacall jelenteket. Leonard szavaival élve, nekem nagyon bejött!

A borító magyar változata egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, a Vörös Pöttyös könyvek tipikus tömegborítójának egyike, valamiért az angol változat sokkal jobban tetszik, még ha az valójában nem is tartalmaz mást, mint a címet és a szerző nevét, de valahogy mégis jobban átadja a sztori hangulatát. Felröppent a hír egyébként, hogy Matthew Quick ezen könyvéből is filmet forgatnak, ám azon kívül, hogy a rendező és egyben az egyik szereplő is valószínűleg Channing Tatum lesz, semmi más infót nem találtam róla. Igazából nem vagyok oda az ötletért, hogy megfilmesítsék, de aztán ki tudja, lehet, hogy végül még jól is sikerül.

Mindent összevetve, tetszett a könyv, bár az eleje számomra kicsit döcögősen indult, a lábjegyzetek pedig eléggé kiakasztottak, de a karakterek szerethetőek voltak, főleg Herr Silverman és persze Leonard is. A végét kicsit hiányosnak találom, örültem volna egy határozottabb befejezésnek, szóval ha az összképet értékelnem kell, akkor én 4 pontot adnék erre a könyvre. Nem mindenkinél fog maradéktalan sikert aratni, de a maga egyedi, kicsit fura módján ez egy nagyon jó könyv.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Nem szabad hagynod, hogy a világ tönkretegyen. Ezt a harcot nap mint nap meg kell vívnod."

"Szeretnék hinni benne, hogy a boldogság azért elérhető azok számára is, akik hajlamosak a szomorúságra."

"A gyerekek ügyesebben játsszák meg magukat, mint a felnőttek, nem? Az az elméletem, hogy ahogy öregszünk, elveszítjük abbéli képességünket, hogy boldogok legyünk."

"Az emberek nagy árat fizetnek a tetteikért és még nagyobb árat azért, amivé válnak. És nagyon egyszerű módon fizetnek: az életükkel, amelyet élnek."

"Csinálj valamit! Bármit! Mert a legnagyobb forradalom is egy első döntéssel kezdődik, amelyhez lélegzetről lélegzetre közelebb kerülhetsz."

Lisa Genova: Megmaradt Alice-nek

"Alice az Alzheimert is olyannak képzelte, amilyen az óceán volt Lighthouse Beachnél: megállíthatatlannak, könyörtelennek és pusztítónak. Csakhogy az ő agyában nem volt védőgát, amely megóvhatta volna az emlékeit és a gondolatait a pusztulásól."

Már régóta terveztem elolvasni ezt a könyvet, rengeteg jó értékelést kapott, érdekelt a téma és tavaly meg is filmesítették, úgyhogy elhatároztam, hogy amint időt és energiát tudok szakítani egy ilyen nehéz könyvre, mindenképp nekilátok. Nos, az idővel nem is volt gond, de most hogy elolvastam, azt hiszem kijelenthetem, hogy lelkileg nem lehet eléggé felkészülni erre a történetre.

Alice Howland mindössze ötven éves, a Harvard Egyetem neves pszichológia professzora, háromgyermekes édesanya és szerető feleség. Az élete látszólag tökéletes, egészségesen él, sportol, karrierje csúcsán van, ám az utóbbi időben aggasztó dologra figyelt fel. Először csak egy-egy szó nem jut az eszébe, nem emlékszik, hogy miért írt fel dolgokat a teendők listájára és egy napon pár utcányira a saját házától eltéved és fogalma sincs merre induljon haza. Alicenél ötven évesen korai Alzheimer-kórt diagnosztizálnak és ezzel a nő álmai, tervei, egész élete fokozatosan összeomlik. Állapota rendkívül gyorsan romlik, az állását is ott kell hagynia, elveszíti tájékozódási képességét, nehezen fejezi ki magát, olykor hallucinál, és végül már sehová sem mehet kíséret nélkül.

Az írónő egyes szám első személyben, Alice szemszögéből írta meg a történetet, ami rengeteget hozzátett az olvasás élményéhez. A betegség előrehaladtával az olvasó is átélhette a tünetek gyarapodását, az agy fokozatos leépülését, Alice mindennapos harcát. Szívszorító volt mindezt olvasni, többször is könnyeket csalt a szemembe, de Alice egy csodálatos, erős és intelligens asszony, küzdelme figyelemre méltó és minden idegszálammal drukkoltam, hogy javuljon a helyzete, még akkor is, ha tudtam, hogy az Alzheimerre nincs gyógymód. És valószínűleg ez az, ami a legtragikusabb az egészben. Alice is sokszor érezte, hogy hiábavaló a küzdelme, végül úgyis veszíteni fog a betegséggel szemben. Ennek ellenére nem adta fel, megpróbálta kiélvezni az utolsó boldog pillanatokat, amiket még úgy tölthetett a szeretteivel, hogy emlékezett rájuk.

A férj, John reakciója, miután kiderült, hogy Alice Alzheimer-kóros, vegyes érzelmekkel töltött el. A férfi eleinte próbálta figyelmen kívül hagyni felesége állapotát. Nem bírta nézni, ahogy beveszi a gyógyszereit, felkapta a vizet, amiért újra és újra meg kell ismételnie a pár perccel azelőtt elhangzottakat, később az állását sem akarta otthagyni, hogy több időt tölthessen Alice-szel. Kétségkívül nehéz volt neki, talán mindenki közül a legnehezebb, végignézni, ahogy a felesége, a szerelme egyik napról a másikra elveszíti önmagát, a tudatát, az emlékeit és végül már meg sem ismeri őt. Ám az is egy érdekes pontja a regénynek, ahogyan a családtagok egy ilyen váratlan, szörnyű fordulatra reagálnak. Míg Alice két idősebb gyereke egyetemet végzett és jól kereső állásuk volt, legkisebb lánya, Lydia színésznő szeretett volna lenni. Alice ezt nehezen tudta elfogadni, nem bírt megbékélni a gondolattal, hogy lánya nem végez főiskolát. Mikor azonban a nő megbetegszik, mégis Lydia az, aki a korábbi veszekedések és az eltávolodásuk ellenére száz százalékosan az édesanyja mellett áll, s talán mindenki közül a legnagyobb türelemmel és szeretettel bánik vele, még akkor is, amikor férje úgy tűnik, cserben hagyja.

A szerző éppen kellő mértékű információt szolgáltat az olvasónak a betegségről, rengeteg újat tudtam meg róla, mégsem éreztem unalmasnak vagy érthetetlennek az orvosi meghatározásokat. Ami számomra meglepő volt, hogy az Alzheimer 50% eséllyel öröklődik tovább és akinél kimutatják a hibás gént, az 100% eséllyel megbetegszik élete során. Gyógymód jelenleg nem ismert, a betegség lefolyását csupán valamelyest lassítani tudják, megállítani vagy visszafordítani nem. Ahogy Alice szemszögén keresztül beleéltem magam a történetbe, teljes mértékben át tudtam érezni a csalódottságot és a reménytelenséget.

A borító nagyon szép, megőrizték az eredeti pillangós motívumot, ami arra utalhat, hogy Alice-nek van egy kék pillangós nyaklánca. Ez egykor az édesanyjáé volt, aki azonban a húgával együtt autóbalesetben életét vesztette Alice egyetemista korában. Számomra mégis hiányzott valami a pillangós dologgal kapcsolatban, mintha nem kaptunk volna kielégítő választ arra, hogy ez miért is olyan fontos Alice-nek.

Összességében úgy gondolom, hogy ez egy nagyszerűen megírt mű, ami minden fájdalmasan valós részletével együtt mutatja be ezt a szörnyű betegséget és ennek hatását az ember valamint a családja életére. Szomorú, szívbemarkoló, de tanulságos történet arról, hogy ne vegyük készpénznek azt, amink van, mert bármelyik pillanatban elveszíthetjük. Hatalmas csillagos 5-ös, mindenkinek ajánlom egyszer elolvasni, viszont készüljön fel rá, hogy nehéz, lelkileg megterhelő és mély nyomot hagyó olvasmány!

Értékelés

Kedvenc sorok

"A tegnapjaim eltűnnek, a holnapok bizonytalanok. Mi éltet akkor? Minden egyes nap éltet. A pillanatban élek."

"Ezzel a betegséggel nem lehet alkudozni. Nem ajánlhatom fel neki az Egyesült Államok elnökeinek nevét a gyermekeim nevéért cserébe. Nem adhatom oda neki az államok fővárosait a férjemmel kapcsolatos emlékekért cserébe."

"El fogom felejteni a mai napot, de ez nem jelenti azt, hogy a mai nap nem számít."

"Légy kreatív! Légy hasznos! Légy gyakorlatias! Légy nagylelkű! És távozz elegánsan!"

"Soha semmit ne fogadj el természetesnek az életben"

E. Lockhart: A hazudósok

"Mi vagyunk a Sinclair család.

Senki sem igényel törődést.

Senki sem téved, senki sem hibázik.

Egy magánszigeten élünk, legalábbis nyaranta, nem messze Massachusetts partjától.

Talán ennél többet nem is kell tudnod."

Karácsonyi ajándék volt ez a csodás regény és elmondhatatlanul örültem is neki, hiszen már a megjelenése óta sorra jöttek velem szembe a jobbnál jobb kritikák, szóval már tűkön ültem, hogy én is elolvashassam. Viszont tudtam, hogy nyárig valószínűleg nem jutok majd hozzá, mert elárasztanak a tanulnivalók, aztán most mégis nekifogtam, nem bírtam tovább várni, és bizony nem bántam meg. Sőt!

Mivel a könyv eleve nem túl hosszú és a történet is olvastatta magát, így három nap alatt nyugis tempóban a végére értem. Annak érdekében, hogy minden részletét magamba szívjam, nem akartam átrohanni a könyvön, de az az igazság, hogy alig bírtam letenni. Amikor épp valami mást kellett csinálnom, akkor is azon agyaltam, hogy vajon mi történik majd a következő fejezetben. "Izgalmas, gyönyörű és félelmetesen okos." - áll a John Green idézet a borítón. És milyen igaza van!

A könyv egy térképpel indít Beechwood szigetéről, ami egy gazdag amerikai család, a Sinclairek tulajdona. A nagyszülők három lányukkal és nyolc unokájukkal minden évben ezen a szigeten töltik a nyarakat. A könyvben a térkép után egy családfát is láthatunk, mert az első pár fejezetben még komoly fejtörést okoz követni, hogy kit hogy hívnak és kinek ki a lánya, testvére, anyukája, kutyája, macskája. Nem, macskák nem voltak a sztoriban. De golden retrieverek igen. Szóval a névözön okozhat kezdeti nehézségeket, viszont még nekem is - gyér névmemóriával rendelkező személyként - nagyon hamar sikerült összekapcsolnom a fejemben a rokoni szálakat, utána meg már csak úgy repültek az oldalak.

Betekintést nyerhetünk egy amerikai felső tízezerhez tartozó család életébe, a gazdagság és gondtalanság édes pillanataiba, de az öröklődési harcokba, az egymás közti viszályokba egyaránt, amik lassan szétszakítják még a legmakulátlanabbnak tűnő családot is. Az írónő árnyaltan viszi bele a történetbe az erőteljes társadalmi kritikát, de más témák is előtérbe kerülnek, mint a válás, egy baleset utáni élet, részleges amnézia, hit, barátság, szerelem. Szerelem, amin érződik a társadalmi különbség és szinte az egész család ellenzi. Egy barátság az unokatestvérek között, ami annyira erős, hogy azt hiszik, még a szülők versengése sem szakíthatja szét.

Cady, Gat, Johnny és Mirren - a Hazudósok - nem akarják elveszíteni a boldog, együtt-töltött nyarakat, a családi idillt, a gondtalan gyermekkort. A tizenötös nyáron fellázadnak szüleik és nagyapjuk ellen. A tizenötös nyáron egy szörnyűséges dolog történik, ami mindent megváltoztat. Cady a dolgok felére sem emlékszik abból a nyárból. Részleges amnéziában szenved, mert egy éjszakai fürdőzés alkalmával beverte a fejét egy sziklába. Legalábbis ő így emlékszik. De mi az igazság? A lányt rettenetes migrének gyötrik a balesete óta és a következő nyáron a családja nem engedi őt Beechwoodra, helyette európai kirándulásra küldik az apjával. Cady szenved, keresi az emlékeit, küzd a fejfájásával, vissza szeretne térni a szigetre és találkozni a Hazudósokkal. A tizenhetes nyáron így is tesz, de még mindig nem emlékszik, mi történt két évvel ezelőtt.

"Egy regény legfőbb feladata, hogy apró meglepetések sorozatát szolgáltassa." - írta Gat egy Cadynek szóló levelében. Nos ez a könyv pontosan ilyen, tele van apró rejtett jelekkel, amik meglapulnak az ember elméjében, halványan derengenek, próbálnak összeállni egy darabbá, sejtetik, hogy valami szörnyű dolog történhetett, de mikor végül kiderül az igazság, teljesen meghökkenünk. És itt még nincs vége! Az igazi döbbenet csak ezután jön.

Zseniális a könyv stílusa, nyelvezete, nagyon tetszettek a mesék, amiket Cady átírt a saját történetükre, nagyon tetszettek Gat gondolatai a világról, és persze a vége. A vége vág csak igazán mellbe, szomorú, elgondolkodtató, hagy maga után jó pár kérdést, amin az olvasó még sokáig eltűnődik.

A borító gyönyörű, a színvilág tökéletesen illik a történethez, szinte még az eredetinél is jobban sikerült. Bár nekem személy szerint, az is nagyon tetszik, mindkettő visszaad valamit a sztoriból, ahogy a cím is. Ennek ellenére nem kapunk egyértelmű választ rá, hogy miért lett a négy fiatal neve Hazudósok. De közben mégis.

Mindenkinek ajánlom egyszer elolvasni, nem egy hétköznapi YA könyv, sokkal több annál és a felnőtteknek is van mit mutatnia. E. Lockhart fantasztikusan írta meg ezt a regényt, belopta magát a szívembe, kíváncsian várom a további műveit. Egyértelműen 5 pontos, sőt inkább csillagos 5-ös. Ha nyári olvasmányt keresel, mindenképp ezzel kell kezdened!

Értékelés

Kedvenc sorok

"Ne törődj bele olyan gonoszságba, amin tudnál változtatni."

"A csönd védőburkot képez a fájdalom köré."

"A családban az öregek – anyu, a nagynénik, Papa – életcélja a szép tárgyak felhalmozása. Az nyer, akinek a legtöbb cucca van, amikor meghal. De mit nyer? Ezt szeretném tudni."

"Mindig tedd meg azt, amit félsz megtenni." 

"Légy egy kicsit kedvesebb, mint amennyire feltétlenül szükséges."  

Olvasás dátuma

2016. 05. 05 - 2016. 05. 07.