Paula Hawkins: A lány a vonaton

"Egy csapatnyi szarka. Hogy is van a mondóka? Egy bajt jelez, kettő reményt, három leányt, négy meg legényt, öt ezüstöt, hat aranyat, hét pedig titkot, mely titok is marad. Hát olyanom nekem is van egy pár."

Már régóta tervezgettem, hogy elolvasom ezt a könyvet, mert hasonlóan az összes felkapott regényhez, ezt sem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ott volt minden könyvesbolt kirakatában, lépten-nyomon belebotlottam. És természetesen csak úgy, mint minden felkapott regény esetében, erről is nagyon megosztó vélemények születtek, úgyhogy végül átrágtam magam rajta, hogy én is állást foglalhassak.

A történet három nő szemszögéből van bemutatva, közülük is Rachel van kiemelve főszereplőként, őt ismerhetjük meg a legjobban és a spoilerek elkerülése érdekében én is csak az ő történetét említem. Szóval Rachel minden nap ingázik Ashbury és London között, de már hónapok óta nem munkába jár, csak a látszatot szeretné fenntartani lakótársa, Cathy előtt. A valóságban kirúgták a munkahelyéről az alkoholizmusa miatt, így most főleg semmittevéssel és ivással tölti a napjait. A vont Witneyben mindig megáll pár percre egy fénysorompó miatt, és ekkor Rachelnek alkalma nyílik a sínek melletti házak hátsó kertjét szemlélni. Egy fiatal párt - akiket képzeletben Jessnek és Jasonnek nevez el - szokott figyelni, tetszik neki a békés kis életük, a saját múltjára emlékezteti őt, mindarra amit elveszített. Egy nap azonban nem a megszokott dolgot látja Jessék hátsó kertjében és az azt követő tragédia arra sarkallja a nőt, hogy beleavatkozzon a dolgokba, úgy érzi, felelősséggel tartozik azokért az emberekért, akikről azt hitte, hogy ismeri őket.

Meg kell hagyni, hogy Rachel nem nőtt igazán a szívemhez, mert taszított az alkoholizmusa, az hogy hazudozik, elhagyja magát, nincsenek céljai és úgy próbál figyelmet kicsikarni az emberekből, hogy beleássa magát az ő dolgukba. Aztán később, ahogy egyre több mindent tudtam meg róla és a múltjáról, már nem voltam vele ennyire elutasító, talán még meg is értettem őt, de végig arra gondoltam, hogyha csak egy kicsit is erősebb lenne, ha nem futamodna meg folyton, akkor mennyivel könnyebb lenne az élete. Persze a történet szempontjából tökéletes alany volt, hiszen az állandó részegség miatt eléggé instabil és megbízhatatlan a memóriája, tele kiesett órákkal. Ezek tették igazán izgalmassá a történetet.

A másik két nő, Megan és Anna, szintén megküzdenek a saját problémáikkal, olyan témák kerülnek elő, mint a fiatalkori teherbeesés, gyerekvállalás, megcsalás, hazugságok, csupa olyan dolog, amiről azt gondoljuk, hogy csak a filmekben történhet meg, vagy legrosszabb esetben is egy másik családdal, de velünk sosem. Félelmetes belegondolni, hogy mennyi mindent titkolnak el egymás elől az emberek, hogy meddig fajulhat egy-egy komolyabb vita és hogy veszíthetünk el mindent, amit biztosnak hittünk, amiről azt hittük, hogy jól ismerjük.

Bár szerintem ennek a könyvnek nem sok köze volt a thrillerhez vagy a pszicho-thrillerhez, de még a krimihez sem, nekem ennek ellenére nagyon tetszett. Nem igazán váltott ki belőlem félelmet vagy hasonlót, de izgalmas volt és élveztem olvasni, néha észre sem vettem, hogy repülnek az oldalak, mert csak olvastam és olvastam, hogy egyre több dolog derüljön ki, és hogy végre megtudjam az igazságot. A végével azonban nem vagyok teljesen megelégedve két dolog miatt. Először is szerintem túl sok arra utaló nyomot kaptunk a könyv közepétől vagy legalábbis két harmadától kezdve, hogy ki is lesz a hunyó. Ezáltal nem volt akkora meglepetés, amikor végül elérkeztünk a szembesítéshez. A másik, ami jobban zavar, hogy nekem egy kicsit erőltetett volt ebbe a karakterbe belemagyarázni, hogy ő a főgonosz. Mintha csak egy csettintésre változott volna rossz emberré, sőt mintha a végére egészen más emberré vált volna, nem volt átmenet, nem láttunk semmilyen jellemfejlődést (ez esetben romlást).

Eltekintve ezektől a kisebb hibáktól (amiket nem is biztos, hogy hibának lehet nevezni) még mindig úgy gondolom, hogy ez egy nagyon jó könyv, biztos még sokáig emlékezni fogok rá, mert nem egy hétköznapi olvasmány volt. Szerettem a rejtélyességét, az elbeszélés stílusát és végül még Rachelt meg a többi szereplőt is sikerült megértenem és megkedvelnem. Kellemes csalódás volt számomra ez a könyv, és már alig várom, hogy októberben megnézhessem a filmet Emily Blunttal a főszerepben, ígéretes feldolgozásnak tűnik.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Az élet nem bekezdés, a halál pedig nem zárójel."

"Valami nem volt rendjén, de végül rájöttem, hogy csak én vagyok az."

"Az ember arról talán nem tehet, hogy kicsoda, de arról tehet, hogy mit csinál."

"Semmi sem rosszabb, semmi sem annyira fájdalmas, romboló, mint a gyanakvás."

"Különben is, nem kockáztathatom meg, hogy hátranézzek, az mindig rossz ötlet."