Böszörményi Gyula: A ​Rudnay-gyilkosságok (Ambrózy báró esetei 2.)

"Az íróasztal alatt négykézláb kuporogva két dolog járt a fejemben. Az egyik, hogy miként is keveredhettem ilyen ostoba helyzetbe. A válasz persze egyértelmű: sosem bírom fékezni a kíváncsiságomat. A másik, ami piszkált, hogy ha több alsószoknyát hordanék (...), akkor most nem törné annyira a térdemet a szalon márványpadlója."

A Leányrablás Budapesten nálam hatalmas sikert aratott, úgy faltam a lapokat, ahogy csak bírtam, így aztán külön örültem neki, hogy a trilógia második része kicsit hosszabbra sikeredett, ezáltal még több jutott a jóból. Ugyanis bátran ki merem jelenteni, hogy ez a rész még az előzőt is túlszárnyalta, pedig azt hittem, hogy az képtelenség.

A korábban halottnak hitt Hangay Emmáról, vagyis Gerlicéről kiderül, hogy mégsem vesztette életét a cirkuszi tűzesetben, titkon Pozsonyba menekülve Kardos Cecília álnéven ápolónőként dolgozik. Ám később a nyugodt élete újra felkavarodik, és így Budapestre kell szöknie, ahol azonban csak rosszabbra fordul a lány helyzete. Ezzel körülbelül egy időben Mili és Richárd folytatják a nyomozást, ám kicsit szüneteltetniük kell az idősebbik Hangay lány ügyét, mert Rudnay rendőrfőkapitány rég lezárt, ám valamilyen módon mégis gyanúsnak tűnő ügyeket bíz Ambrózyra, amik végül komoly veszélybe sodorják a detektívpárost.

Hát ez valami eszméletlenül jó volt! Egyszerűen kiráz a hideg ha belegondolok, hogy milyen nagyszerű, mekkora tudással és kreativitással rendelkező írók élnek közöttünk, és nem, nem a hatalmas Amerikában, vagy a világ bármelyik másik pontján, hanem itt, kicsinyke hazánkban, Magyarországon. Ennek a műnek a megírásához ugyanis irdatlan sok munkára volt szükség, ebben biztos vagyok. A könyvben említett esetek egytől egyig megtörténtek a valóságban is, ahogy a szereplők nagy része is valóban létező személy. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy mennyire fondorlatos a cselekmény felvezetése, ahogy fokozatosan derengeni kezd az olvasó szeme előtt az igazság, ahogy lassanként megértjük az összefüggéseket és kialakul a végső kép - egyszerűen zseniális!

A szereplők sem okoztak csalódást, Mili és Richárd még mindig imádni való együtt, a sok csipkelődés, a közös nyomozások, az apró aggódó megnyilvánulások, mind nagyon élethűek és szerethetőek. Ám a többi karakter is éppúgy kitett magáért, még mindig olyan érzésem volt olvasás közben, mintha leléptek volna a lapokról, vagy én bújtam volna bele a történetben és ott járkálnék közöttük 1900-ban. Tetszett, hogy Milit nem változtatta meg a fővárosi élet, önmaga maradt és mivel továbbra is ilyen makacs, saját utakon kezd járni. Én ezt egyáltalán nem bántam, ezzel is csak a személyiségét támasztotta alá, hiszen neki nem lehet csak úgy nemet mondani és titkolózni előle, mert ha Hangay Emília egyszer a fejébe vesz valamit, annak bizony minden áron utánajár. Imádtam!

Ambrózy báró ebben a részben kezd kicsit felengedni, néha még el is mosolyodik és határozottan valamiféle érzelmek jelennek meg rajta, aminek nagyon örültem. Bár ez alkalommal sem sokat tudtunk meg a titokzatos múltjáról, azért apránként mégis közelebb kerülünk az igazsághoz, amit én már őszintén szólva alig bírok kivárni. Emma vagyis Cili jelenetei most még izgalmasabbak voltak mint legutóbb, a könyv végére lerágtam az összes körmömet, hogy vajon mi történik majd vele, bajba kerül-e, meg tud-e menekülni, merre viszi őt a szerencséje. Érdekes volt, hogy mindezt nem a múltban, hanem immár Mili történetével párhuzamosan olvashattuk.

Mindenképpen érdemes elolvasni a könyv végén található üzenetet is, amit Böszörményi úr az olvasóknak szán. A gyilkosságokkal kapcsolatban fényt derít arra, hogy mi is volt valóság és mi kitaláció, ami szerintem igazi különlegessége ennek a sorozatnak. Az, ahogy a tények és a képzelet világa összekeveredik és valami igazán mesterit hoznak létre együtt - személy szerint én nem tudok betelni vele. Minden egyes alkalommal elmosolyodok amikor ezekre a gyönyörű szép könyvekre nézek és arra gondolok, hogy mekkora érték mindez, hogy mennyire fontosak az ilyen művek.

Kötelezően elolvasandó mindenkinek, aki szereti a krimit, az ifjúsági regényeket, a csavaros történeteket vagy Böszörményi Gyula műveit. Sőt, tudjátok mit? Mindenkinek kötelező lenne elolvasnia! Csak hogy megtudjuk, milyen is egy igazán jó könyv. Még oldalakon át tudnám dicsérni ezt a részt, az egész trilógiát vagy akár magát az írót, ám egy szó, mint száz: fantasztikus! Le a kalappal, ezer köszönet, hogy részem lehetett ebben a csodában, alig várom a folytatást!

Értékelés

Kedvenc sorok

"– Bolondnak lenni a fiatalok előjoga – mondta halk sóhajjal. – Maguk ketten azonban kissé túlzásba viszik."

"Abban a pillanatban képtelen voltam eldönteni, hogy kinevessem-e, vagy inkább lekeverjek neki egy hatalmas pofont."

"– Hat hónap nem olyan nagy idő. 
– Hat hónap olykor felér az örökkévalósággal."

"Ha megláthatnád az embereket úgy, mint amint vannak, megundorodnál és undorodban megőrülnél."

"Ha itt a földön annyi rútság is van, hogy már-már bele kell őrülni, odafönn a mindenség milliárd apró fénye tán vigaszt rejt magában."

Böszörményi Gyula: Leányrablás ​Budapesten (Ambrózy báró esetei 1.)

"Egy idős, fekete főkötős grófnő, meg a félkarú fia, és persze én, a Marosvásárhelyről szalajtott polgárlány, akik a reggeli mellett ülve oly természetességgel beszélgetnek egy közeli tébolydában elkövetett gyilkosságról, mintha az úri etikett épp valami ilyesmit várna el tőlük!"

Fel nem bírom fogni, hogy miért halogattam én eddig ennek a könyvnek az elolvasását! Igaz, rögtön felfigyeltem rá, amint először belebotlottam és utána sikerült is beszereznem a sorozat eddig megjelent részeit, de valami fatális hiba következtében sok másik könyvnek sikerült ez elé csúsznia a várólistámon. Pedig őszintén szólva, már réges-rég nem olvastam ilyen fantasztikus művet!

1896-ban Hangay Emma Marosvásárhelyről Budapestre utazik a nagynénjéhez. Minden vágya, hogy megcsodálhassa a millenniumi ünnepséget, ám a 16 éves lány váratlanul eltűnik. Négy évvel később a családja hírt kap Emmáról, így Mili elhatározza, hogy megkeresi nővérét a fővárosban. A dolgok azonban nem a terv szerint haladnak és végül egy morcos báró, Ambrózy Richárd társaságában kell tovább nyomoznia a rejtélyes ügyben.

Jómagam nem vagyok oda a történelemért, így a különböző történelmi vonatkozású regényeket legtöbbször a magam és a könyv biztonsága érdekében igyekszek elkerülni. Aztán jön Böszörményi úr, és minden eddigi előítéletemet porig rombolja ezzel a mesterművel. Ez a hangulat ugyanis valami eszméletlen volt! Ahogy az író lefestette a korabeli Magyarországot, egyszeriben én magam is több, mint száz évet repültem vissza az időben, hogy a Hangay lányok mellé szegődve figyeljem az események alakulását. A nyelvezete különösen tetszett, hiszen nagyon jól szemléltette a társadalmi rétegek közti különbséget, és egyben emlékeztetett a gyerekkoromra, a dédszüleim szavajárására. Emellett persze egy csomó új (pontosabban régi) szavat tanultam - a lábjegyzetekben ugyanis minden szükséges kifejezés meg van magyarázva.

A karakterek kis híján lelépnek a lapokról, annyira elevenek. Nem találkozunk sablonos, kiszámítható szereplőkkel, mindnek megvannak a maga sajátos jellemvonásai, amik egyedivé és hihetetlenül élethűvé varázsolják őket. Mili kisasszonyt egyenesen imádtam, minden mondatával és gondolatfuttatásával együtt, amiken gyakran hangosan felkacagtam, hiszen egyszer sem kímélte a morcos kis bárónkat. És ha már Ambrózyról esett szó... Ő egyenesen rabul ejtette a szívemet - mint egy amolyan magyar Mr. Darcy -, és persze végig azért szurkoltam, hogy történjen köztük valami a kisasszonnyal (erre a folytatásban feltétlenül sor kell, hogy kerüljön!). Ugyancsak nagyon élvezhető volt a váltott szemszög, amit nem hétköznapi módon a múltban egyes szám harmadik, míg a jelenben első személyben olvashatunk, utóbbit Mili szemszögéből.

Aki ezt nem tudná, annak el kell, hogy mondjam, a cirkusz egy hatalmas gyengém. Egyszerűen oda vagyok azért a meseszerű, csodás világért, amit az artisták és különféle művészek képesek az ember szeme elé varázsolni. Különös helyet foglalnak el a szívemben azok a könyvek, amikben a cirkusz valamiféle szerepet játszik, és ahol betekinthetünk kicsit a színfalak mögé. Szóval a Donnert Cirkusz világa is éppúgy beszippantott, mint mondjuk annak idején a Benzini Testvérek Világhíres Cirkusza.

Ez a fantasztikus mű tehát könnyedén belopta magát a szívembe és a kedvenc könyveim közé. Hibát teljesen felesleges is lenne keresnem benne, számomra ugyanis tökéletes az egész úgy, ahogy van. Bár én még nem olvastam azelőtt Böszörményi Gyulától, kétség sem fér hozzá, hogy kivételesen tehetséges író és van egy olyan érzésem, hogy a többi regénye is hasonlóképp nagyszerű. :)

Értékelés

Kedvenc sorok

"Róza néni azon ősi házisárkányok rendjéből való, akik fiatal leányokat rabolnak, és a barlangjukban halálra hímeztetik őket."

"Ambrózy báró tiszta szívből, lelke legmélyéig hitte, hogy a szoknyát viselő személyek, különösen, ha még nem töltötték be az ötvenet, mind ostobák."

"Úgy van az, hogy amikor az ember azt hiszi, nincs több remény, akkor szokott felpercenni az új nap első sugara!"

"Mértékkel élj, hogy mérhetetlenek legyenek boldog napjaid!"

"Van, hogy az ember lelkének bádogserlegébe több rettegés már nem fér bele, s akkor hirtelen túlcsordul a fájdalom."

Rebecca Donovan: Boldogító ​lélegzet (Csak lélegezz! 3.)

"– Minden lélegzetem miattad van. – Szeme megrebbent, még mindig a szemembe nézett. – Amikor nem voltál mellettem, hogy megments… akkor is miattad vettem mégis levegőt. És ezért mindig szeretni foglak. Mindig."

Nos, hát az előző rész számomra nagyon elszomorítóan végződött, Emma csak úgy fogta magát és elment, mindent hátrahagyva, ami eléggé aggasztott és kíváncsi voltam, hogy ezután milyen irányt vesz a szereplők élete a trilógia utolsó kötetében.

A történetben két évet előreugrunk oda, ahol Emma már a Stanfordra jár és látszólag teljesen új életet kezdett. Miután se szó, se beszéd kisétált Evan életéből, próbálja kizárni az összes érzést, mert tudja, hogy máskülönben összeroppanna. Elkezd bulikba járni, hogy könnyebben menjen a felejtés, ahol azonban összeismerkedik Cole-lal és egy furcsa kapcsolat alakul ki köztük. Azonban Emmának egy hirtelen tragédia miatt vissza kell utaznia Weslynbe, ami régi sebeket szakít fel és rá kell jönnie, hogy amíg nem birkózik meg a démonaival, addig sosem lesz igazán boldog.

Ez a rész... hát hirtelen nem is tudom mit mondjak! Imádtam és utáltam. Először is megjegyezném, hogy nekem folyton újra és újra az járt az eszemben, hogy ez nem is ugyanaz a sorozat, ezt nem is Rebecca írta, ez valami másik könyv, tuti félrenéztem. Annyira nehéz volt hozzászoknom, hogy a szereplők felnőttek, elhagyták a szülővárosukat, egyetemre járnak és élik a saját kis világukat. Mint egy anyuka, aki kapkodja a fejét, hogy milyen gyorsan megnőttek a gyerekei. :D Meg persze eléggé nagy váltás volt ez a napsütötte luxus Santa Barbarán a jó öreg Weslynhez képest. Ennek ellenére azonban nagyon tetszett ez az új élet, tetszettek Emma új barátai, főleg Serena. Sőt Cole is nagyon tetszett! Persze, mind tudtuk legbelül, hogy nem veheti át Evan helyét, de egyszerűen imádtam a karakterét. Azt hiszem, mindenkinek szüksége lenne egy Cole-ra a bizonytalan, nehezebb időszakaiban, aki el tudja fogadni a helyzetet. A távozása pedig szívszorító volt, de nem is lehetett volna szebb.

Ami engem nagyon meglepett, az a váltott szemszög használata, amikor Evan újra belépett a történetbe. Az írónő nagyon egyszerűen, dőlt betűkkel különítette el Evan részeit Emmáétól. Egyáltalán nem volt zavaró vagy ilyesmi, csak szimplán nem számítottam erre a megoldásra. Más részről azonban tényleg szükség volt rá, hogy Evan érzéseit és gondolatait is jobban megismerjük, ezáltal lett kerek a történet, de ez a kis újítás is csak erősítette bennem azt az érzést, mintha ez a rész valahogy nem passzolna az előzőkhöz.

És akkor ott van Emma! Már az első résztől közel állt a szívemhez, mert folyton magamra ismertem benne, de ez az érzés ebben a kötetben érte el a tetőpontját. Em most van életének abban a szakaszában, amikor rengeteget vitatkozik önmagával, mert nem tudja, mi a helyes, nem tudja, hogyan lépjen túl a múltján és kezdjen el egy szép új jövőt. A döntései, az ahogy önmagát látja, mind saját magamra emlékeztettek, és ezt elég nehéz volt így kívülállóként szemlélni. Sokszor haragudtam rá, hogy ne csinálja ezt, közben pedig tudtam, hogy én is pontosan ezt tenném. Ez a könyv egy hatalmas görbe tükröt tartott elém, amit nem mindig volt könnyű elviselni, de végső soron azt hiszem, hogy tanultam belőle és valami különlegeset adott nekem.

Nehéz szívvel engedem el ezeket a szereplőket, mert nagyon megszerettem őket ezen az összesen majd ezerötszáz oldalon és szívesen követném még őket tovább az életük útjain, de azt hiszem, meg kell békélnem a gondolattal, hogy itt a vége. Ezerféle érzelmet megtapasztaltam a Csak lélegezz! trilógia köteteivel, hiányozni fog ez a csodás érzelmi hullámvasút, ami képes volt egyik pillanatról a másikra megnevettetni majd a padlóra küldeni. Szerintem ezeket a könyveket nem lehet egyértelműen besorolni, az elején még young adultként indít, a végére inkább már a new adult felé hajlik, de bátran tudom ajánlani kb. 15-16 éves kortól bárkinek, akár anyukáknak is, hiszen ezek a könyvek nagyon jó bepillantást nyújtanak egy fiatal lány érzéseibe.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Ha nem akarod, hogy a dolgok komplikáltak legyenek, akkor tartsd magad távol a pasiktól."

"Minden döntésnek van következménye. Megérdemeltem minden lüktetőn fájdalmas szívdobbanást."

"Csak azt nem szabad elfelejtenem soha, hogy mindig van választási lehetőség."

"De attól, hogy valamit akarunk, az a valami nem mindig történik meg."

"Ha múltad hibáiban élsz, csak azt éred el, hogy tönkreteszed a jövődet."

Rebecca Donovan: Visszafojtott ​lélegzet (Csak lélegezz! 2.)

"– Néha az embert jobban bántják, mint amit el tud viselni – nyugtatott, figyelt. Nehezen tudtam a szemébe nézni. – És van úgy, hogy nem tudja, hogyan kérjen segítséget. Annyira belemerül saját bánatába, hogy a végén mindenkit megbánt a környezetében."

Az előző rész olyan kegyetlenül végződött, hogy kétségbeesve kezdtem bele a trilógia folytatásába valamiféle megnyugtatást keresve. Persze tudtam, hogy Emma nem halhat meg, ám el nem tudtam képzelni, hogy a történtek után talpra tud-e állni, kíváncsi voltam, miként folytatódik ezután az élete.

Carol börtönben, Emma megmenekült és most Saráéknál lakik, ám úgy érzi, itt az ideje, hogy jobban megismerjék egymást édesanyjával mielőtt még egyetemre menne. Elhatározza, hogy Rachelhöz költözik, akivel azonban nem lesz zökkenőmentes a viszonyuk. A korábbi és a jelenbeli családi problémák nem hagyják nyugodni Emmát, képtelen megnyílni Evannek, akivel ezáltal kezdenek eltávolodni egymástól. Úgy tűnik, mindketten új barátokra találnak, de ez nem feltétlenül vezet jóra.

Rachelt nagyon próbáltam megkedvelni, de hova tovább, annál inkább Carolra emlékeztetett, csak épp nem fizikailag, hanem lelkileg bántotta Emmát. Folyton megfogadta, hogy nem iszik többet, aztán mégis szétcsúszva jött haza, gyakran különböző férfiak társaságában. Még ennek ellenére is el tudtam volna fogadni, de az, hogy Emnek nem hagyta, hogy anyának szólítsa őt, hogy folyton bántásokat vágott a fejéhez és mindenért őt okolta... Egyetlen anyának sem szabadna így viselkednie és el sem tudom képzelni, hogy esett ez a saját lányának. Néha még Carolnál is jobban haragudtam rá.

Azt örömmel láttam, hogy Emmának sikerült testileg meggyógyulnia az őt ért szörnyűség után,  viszont egyértelmű, hogy lelkileg teljesen padlón van. Folyton rémálmok gyötrik, amik nem hagyják aludni - a borítón látható fekete ajtó jelenik meg álmaiban, ezért is nagyon tetszik ez a kifejező, jól eltalált köntös. Emma nem igazán nyílik meg Evannek a sötét álmokkal kapcsolatban, fél hogy nem értené meg, így pont jókor jön a képbe Jonathan. Lehet, hogy velem valami nagyon nincsen rendben, de nekem ő kimondottan szimpatikus volt. Persze semmiképpen sem gondoltam volna rá úgy, mint Emma pasija, akkor már nekem sem tetszett a dolog, amikor nagyon rányomult, de kettejük különleges kapcsolatát egy ideig nagyon szerettem.

Bár ez a rész is nagyon tetszett, úgy éreztem, hogy ez előző szintjét csak próbálkozik, de nem tudja megütni. Nem tudom, pontosan mit hiányoltam belőle, talán több drámai cselekményt vagy valami váratlanabb fordulatot. Bár a vége bizony eléggé váratlan, az valahogy mégsem tetszett annyira, de szerintem nincs is ember, akinek tetszene. Ha nem tudnám, hogy lesz még folytatása, itt vágtam volna ki a kukába a könyvet. De persze tudom, vagy legalábbis remélem, hogy a befejező kötetben majd valamiképp rendeződnek a dolgok. Ami viszont kifejezetten tetszett, az Emma "sötét" oldala, tehát amikor rossz döntéseket hoz, hazudik, titkolózik. Persze, hogy ez nem jó, de ettől is életszerűbb a karaktere, ez is csak azt bizonyítja, hogy senki sem tökéletes.

Az előző részhez viszonyítva ez egy kicsit alulmaradt, valahogy nem akart jönni az a katartikus érzés, hiába vártam. Viszont ismét kaptunk egy csomó érzelmet, amik hol felvillanyoztak, hol a padlóra küldtek, pontosan olyan erőteljesen, ahogy a legutóbb. A karakterek is nagyon valósághűek, továbbra is könnyen bele tudom magam élni Emma szerepébe, és nem feltétlenül bánom, hogy Evan most egy kicsit háttérbe került, mert úgy érzem, hogy kellett ide ez a Jonathanos szál. Nagyon várom a következő részt és hát csak reménykedni tudok, mert a vége, nem túl biztató.

Értékelés

Kedvenc sorok

"A bűntudat magányossá tesz, a bűntudat elszigetel."

"Minden olyan lehetségesnek tűnik, amikor felnézek az égre és az univerzum ragyogását látom magam előtt."

"Nem azt mondtam, hogy csodálatosan nézel ki… hanem azt, hogy csodálatos vagy."

"Talán a nem gondolkodásnak is megvannak a maga előnyei."

"Nem zárhatod ki magadat örökre csak azért, mert attól félsz, valaki valami rosszat mond."

Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet (Csak lélegezz! 1.)

"Az érintés nélküli érintések, a szótlan tudás és érzés nagyon bonyolult táncát jártuk. Barátok voltunk, akik egy sziklapárkányon, egy nagyon keskeny párkányon egyensúlyoztak, és én, Evan létezésének túlfűtött tudatában nem vettem észre, milyen közel van ez a párkány ahhoz, hogy leszakadjon a talpam alatt."

Már rengeteget hallottam a Csak lélegezz! trilógiáról, olyasmi volt, amiről úgy gondoltam, hogy már mindenki olvasta rajtam kívül. Így aztán folyton késztetést éreztem az elolvasására, amit a szép borító és az érdekes cím is csak fokozott. Végül úgy kezdtem bele az első kötetbe, hogy magáról a történetről semmit sem tudtam, csak reméltem, hogy tetszeni fog.

Emma Thomas mindenben a tökéletességre törekszik, a fociban, a kosárlabdában, a tanulásban, de még a művészetekben is otthon van. Ám otthon a zárt ajtók mögött egy hatalmas titkot rejteget. Miután édesapja meghalt, anyja pedig alkoholista lett, Emma a nagybátyjához került, azonban abban a családban ő egy nem szívesen látott vendég. Nagynénje, Carol rendszeresen bántalmazza, testileg és lelkileg is. Aztán egy nap Emma szörnyű mindennapjaiba belép Evan, aki nem hagyja, hogy a makacs lány eltaszítsa őt. Kettőjük között szenvedélyes, ám törékeny szerelem szövődik, miközben Emma sosem tudhatja, mire számítson, amikor hazaérkezve bezárul mögötte az ajtó.

Nem igazán tudom, mire számítottam, amikor belekezdtem, gondoltam, hogy lesz benne egy szerelmi szál és valami tragikus esemény is, mert ez a hangulat egyenesen kiabál a borítóról, de amit végül kaptam, az valami döbbenetes volt! Ez a könyv egy érzelmi hullámvasút, annyiféle érzelem zúdult rám a lapokról, egyszer nagyon boldog voltam, egyszer végtelenül szomorú és dühös. Konkrétan gyomorgörcsöm volt minden alkalommal, amikor egyre csak fokozódott a feszültség. Együtt izgultam Emmával, szinte éreztem minden egyes ütést, amit a nagynénjétől kapott, és ezzel minden alkalommal egyre jobban utáltam azt a nőt. Azok a jelenetek ugyanis, amiben Emmát bántalmazzák nagyon durvák. Minden kegyetlenséggel együtt, szépítés nélkül tárja elénk az írónő az eseményeket. Így aztán nem kellett hozzá sok, hogy egyenesen gyűlöljem Carolt, és mindazt, amit képes volt megtenni. Bárcsak azt mondhatnám, hogy ilyen ember a valóságban nincs is, de sajnos igenis van rá példa.

Ebben a könyvben a családon belüli erőszak témája egy kicsit más perspektívából volt bemutatva, borzasztó, hogy Emmának min kellett nap mint nap keresztülmennie, és teljesen együtt éreztem vele, amikor senkinek sem volt hajlandó beszámolni az otthon történtekről. Nagyon erős lány, aki nem csak a saját sorsát tartotta szem előtt, hiszen nem akarta az unokatestvéreitől elvenni a boldog gyerekkort. Ennek ellenére nehéz volt nézni a tehetetlen szenvedését, legszívesebben beléptem volna a könyvbe, hogy rendet tegyek abban a szörnyű családban. Elképesztő, mekkora elszántsággal hajtja magát Emma minden nap, hogy tökéletesen teljesítsen és egy nap elhagyhassa az ő személyes poklát. Kedveltem a karakterét, sokszor magamra ismertem benne.

Sara egy igazán nagyszerű lány, senki sem kívánhatna nála lojálisabb, szeretőbb és gondoskodóbb barátot maga mellé. Tényleg mindent megtett azért, hogy segítsen Emmának, de közben igyekezett tiszteletben tartani a döntéseit és hátrálni egy lépést, ha arra volt szükség. És hát persze ott van Evan! Ki ne szeretne egy ilyen tömény tökéletességet magának? Igaz, néha már szinte túl tökéletes volt, olyan "a valóságban nem is létezik" típus, de nagyon szerettem Emmával közös jeleneteiket. Ahogy fokozatosan elnyerte a lány bizalmát, az igazán aranyos volt, a kettejük között vibráló kémiát pedig nagyon jól sikerült leírnia a szerzőnek.

Ez a könyv óriási hatással volt rám - felzaklatott, dühöngtem, ugyanakkor rengetegszer meg is mosolyogtatott, a szerelmi szál pedig megmelengette a szívemet. Persze alapból nem szeretem azokat a könyveket, amiknek a tipikus love storyn kívül semmilyen más története nincs, de ebben az esetben igenis kapunk egy nagyon nehéz témát is mellé, amiről nem szívesen hall az ember. Borzasztó és csodálatos volt egyben. A vége nem annyira tetszett, nagyon kegyetlen volt, igazi függővég, szóval várom a következő részt, muszáj megtudnom, hogyan tovább. Nagyon jó sorozatindító volt, kíváncsian várom a folytatást!

Értékelés

Kedvenc sorok

"Jobb-e a lehető legtöbbet kifacsarni egy pillanatból, tudva, hogy bármikor elillanhat? Jobb-e az élmény, mint az elkerülhetetlen következmény?"

"– Na, gyere, visszaviszlek a pokolba, mielőtt az ördög észrevenné, hogy nem vagy otthon."

"...tudtam, hogy úgyis szenvedni fogok, akár adok rá okot, akár nem – akkor legalább csináljak valamit, amiért megérdemlem."

"A pletyka. Mindenki előbb tudja, mit csinálsz, semhogy megcsinálhattad volna."

"A megnyugvás áldozatot követelt, amelyet nem akartam meghozni, de nem tudtam, lesz-e erőm a harchoz."

On Sai: Apa, randizhatok egy lovaggal?

"– Bocs, apa rosszul tettem fel a kérdést. Szeretnéd, ha egy osztálytársammal mennék moziba, aki már túl van az első pár berúgáson, óvszer nélkül szexel, és tudja, hol lehet drogot kapni? Vagy inkább elengedsz egy lovaggal, aki elpirul, ha meglátja a bokámat?"

A megismerkedésem ezzel a könyvvel eléggé kalandosra sikeredett - az első benyomásom csak annyi volt, hogy csodás borító, pocsék cím. A lovagos téma valahogy mindig is távol állt tőlem, ezért elsőre kijelentettem, hogy ezt én el nem olvasom. Végül aztán mégis csak piszkálta a csőrömet, hogy annyi jó értékelést kapott, és kíváncsi voltam, vajon miért. Ekkor néztem csak utána, ki is valójában On Sai, mert bármilyen meglepő, én nem ismertem őt azelőtt. Na ezután már muszáj volt elolvasnom!

Mia Anne, aki egy autóbalesetben elvesztette édesanyját és közben majdnem teljesen lebénult, Vancouverből Budapestre költözik apjával, Amon Dollond professzorral. Egy újabb tragédia következtében azonban a lány különös álmokba csöppen egy idegen világba, ami tele van furcsa szokásokkal, lovagokkal és mágiával. Mia Anne-nek végül rá kell jönnie, hogy mindez nem csupán álom és a képzeletbeli világ nagyon is valóságos, ami valós veszéllyel fenyeget.

Az elején nem igazán kötött le a történet és erősen gondolkoztam rajta, hogy letegyem-e a könyvet. Az volt az érzésem, mintha egy korosztállyal idősebb lennék a célközönségnél, holott általánosságban nem érzem úgy, hogy teljesen kinőttem volna a vörös pöttyösökből (nem akarok megöregedni!!). A váltott szemszög ellenére egyes szám harmadik személyben volt megírva a történet, ami először zavaró volt és hozzá kellett szoknom. Mia Anne részeivel nem volt különösebb bajom, Amon professzorét egyenesen imádtam, ám Kósza lovag és az ő világa valahogy mintha mérföldekre lett volna tőlem. Az igazság az, hogy ez az érzés később sem nagyon változott, ám szerencsére az események kárpótoltak ezért.

Miután beindultak a történések, kezdtem érezni azt a jó kis vonzást, ami odaragaszt a lapokhoz és fokozatosan megbizonyosodtam róla, hogy előítéleteimmel ellentétben ez nem valami béna Csók, pont jókor koppintás. Hatalmas szerencsémre köze sem volt ahhoz a borzalomhoz! Maga az alapsztori igazán érdekes volt, csak a kivitelezést éreztem néhol kicsit felszínesnek vagy elkapkodottnak. A főgonosz karaktere például szerintem nem volt kellőképp kidolgozva, nekem valahogy túl könnyűnek tűnt a vele való harc. A mágikus világ viszont egész szépen fel lett építve, még ha azokért a jelenetekért nem is voltam igazán oda.

Kósza, a hős lovag nekem inkább volt bosszantó, gyerekes és végtelenül irreális, mint álompasi jelölt. Ezt sajnos nem tudom ész érvekkel megmagyarázni, tényleg mindent megtett azért, hogy elnyerje Mia Anne és az olvasók szívét, és bár a lánnyal tényleg voltak aranyos és szívet melengető jeleneteik, engem nem nyert meg magának. Ellenben ott van Amon professzor, akit sejtéseim szerint nem mindenki kedvelt, ám én egyszerűen imádtam! Amon Asperger-szindrómás, tehát az érzelmekkel kicsit bajban van, ezért sokszor tűnhet úgy, mintha nem is szeretné a lányát, ám igazából az írónő csak nagyon hitelesen adta vissza ennek a betegségnek minden jellemzőjét. Én nem tudtam rá haragudni az érzéketlensége miatt, sőt a végén még bizonyított is nekünk. Másik kiemelkedő karakter Tom, a francia srác, akinek két anyukája van. Tomot két nő neveli, így aztán kicsit át is vett az ő stílusukból, lányos gesztusai miatt sokan melegnek hiszik, pedig ez teljes tévedés. Ezek a helyzetek is sok vicces jelenetet szültek, Tom pedig végig nagyon jó fej volt és kitűnő barát.

Az elvárásaimat tehát magasan felülmúlta ez a könyv, de a lovagokat ezúttal sem sikerült megkedvelnem, ahogy ez a mesebeli varázs világ is még mindig ugyanolyan távol áll tőlem, mint kezdetben. A történet azonban kétség kívül érdekes volt, amit a két különböző világ találkozása kétségkívül izgalmassá tett. A stílusa nagyon könnyed, fiatalos, a magyarországi, budapesti élet bemutatása pedig folyton megmosolyogtatott, igazán örültem, hogy a nagy része itt játszódott. On Sai, azaz Varga Beáta pedig felkeltette az érdeklődésemet, úgy érzem, be kell majd pótolnom az eddig elmulasztott köteteit.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Sosem volt kapkodó típus, a világvége miatt ráér az utolsó öt percben aggódni."

"Ennél udvariasabb nemet lányt még nem kapott. A tökéletes fiú tökéletesen küldte a jó édes anyjába."

"A magányosoknak egyetlen barát elvesztése a csillagok kihunyásával ér fel."

"Amon első gondolata az volt, hogy a magyarok nem normálisak."

"Ha nem bírod a szüleidet, jusson eszedbe, ők még az előző évezredben születtek.Türelmesnek kell lenni az ilyen régészeti leletekkel."

Dan Wells: Nem akarlak megölni (John Cleaver 3.)

"– Ha még egyszer így nevezel – nevetett fel –, akkor olyan gyorsan keresek másik kísérőt az évnyitó bálra, hogy csak pislogsz. Öt srácot dobtam miattad. Emlékezz erre! Ötöt! 
– Ötöt – ismételtem. De miért választottad azt, aki arról álmodozik, hogy megöl?"

Ez a sorozat eredetileg trilógiának indult, aminek ez lett volna a befejező része, de aztán az író tavaly eldöntötte, hogy megírja a történet további három részét - ez lesz majd az új John Cleaver trilógia, aminek az első része már meg is jelent. Én viszont ezt a könyvet most úgy olvastam, mint egy trilógia befejező részét és pontosan annyira imádtam is, mint ahogy általában a befejező részeket imádni szoktam.

John immár két démonnal számolt le és a városba hívta a harmadikat, Forman barátját, Senkit is. Ám valahogy nem bír az új démon nyomára bukkanni, majd mikor végre megjelenik az első holttest, egy másik sorozatgyilkos nyomait véli felfedezni rajta. A Takarító érkezett a környékre, de vajon ő lenne Senki vagy ő egy másik démon, esetleg egy egyszerű ember? Túl sok a megválaszolatlan kérdés és John nem tudja, merre induljon el.

Ez egyszerűen zseniális volt! A trilógia kimagaslóan legjobb része, pedig az előző kettő is fantasztikus volt, és Szörnyeteg úr után azt hittem, hogy azt már nem lehet felülmúlni. Erre jött ez, és én most annyira le vagyok döbbenve és annyira odáig vagyok tőle, hogy hirtelen nem is tudom, mit írjak. Nehéz ugyanis kiszűrni a spoileres részeket, de azt leszögezhetjük, hogy eszméletlen jól van felépítve ez a történet. Tele van kérdésekkel, amik folyamatosan birizgálják az ember kíváncsiságát és valahogy ott lapul a válasz a sorok között, de sehogy sem bírunk rájönni. Még inkább el van húzva a dolog, mint az előző részben, és csak a könyv utolsó harmadában derül ki, hogy John kivel is áll szemben.

Maryt és a Johnnal való kapcsolatát nem tudtam nem szeretni. Annyira aranyosak voltak, és tényleg nagyon jó ötlet volt, hogy John végre meg tudja beszélni a problémáit és a belső vívódásait valakivel, aki nem nézi őt ez miatt teljesen őrültnek. Az ő párosuk nekem hihetetlenül tetszett és még akkor is szorítottam nekik, ha tudtam, hogy szinte esélytelen a dolog. Végül is John szociopata... Végül is ez egy krimi/horror, nem pedig romantikus történet... És aztán hirtelen történt, ami történt... Annyira lesokkolt, egyáltalán nem számítottam rá, és amikor azt hinnénk, hogy ez volt a történetben a legnagyobb csavar, akkor jön még vagy egy tucat, ami miatt az ember az utolsó száz oldalt úgy olvassa végig, mintha az élete múlna rajta. Én személy szerint lerágtam a tíz körmömet és pattanásig feszültek az idegeim, hogy vajon mi lesz a végkifejlet.

Legnagyobb meglepetésemre, még az is tetszett! Pedig általában a trilógiák/sorozatok utolsó részében a lezárással vagyok mindig nehéz helyzetben, mert vagy túl nyitott, vagy túl végleges, vagy szimplán csak nem illik bele a képbe. A John Cleaver sorozat lezárása, azonban pont úgy jó, ahogy van! Persze most már tudjuk, hogy a fiú története még nincs befejezve, de szerintem ez a trilógia önmagában is tökéletesen megállja a helyét szerintem.

Szóval a könyvről nyugodt szívvel elmondhatom, hogy hibátlan, nekem minden egyes sora nagyon tetszett, kellő humor, kellő feszültség és kellő mennyiségű fordulat volt benne. Ez a rész koronázta meg ezt az amúgy is nagyszerű sorozatot. És akkor összefoglalva az egész John Cleaver sorozatot, csak annyit mondhatok, hogy aki bírja az ilyen eszement dolgokat, vagy akit érdekel egy szociopata fiú gondolkodásmódja, az élvezni fogja, ám én magamat eddig egyik kategóriába sem soroltam volna, mégis imádtam, szóval egy bizonyos kor felett (legyen mondjuk kb. 15) bárkinek csak ajánlani tudom. Dan Wells pedig nálam nagyon nagy kedvenc lett, biztos, hogy fogok még tőle később is olvasni.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Azt hiszem, most, hogy már nem vagy itt, tudom, hogy szerettelek. Csak nem tudtam, hogyan kell."

"De mi értelme megmenteni valakinek az életét, ha azután úgyis megöli magát?"

"Nem kell minden alkalommal bemasíroznod a pokolba, amikor kinyitják a kapuját."

"Közel voltunk, mégis világok választottak el minket egymástól."

"Mindenki meghal. Csak nem mindenki akkor, amikor kéne."

Dan Wells: Szörnyeteg úr (John Cleaver 2.)

"A nevem Szörnyeteg úr. Több tucatnyi figyelmeztető jelét mutatom annak, hogy sorozatgyilkos hajlamaim vannak, és gyakran fantáziálok erőszakról és halálról. Jobban érzem magam a hullák, mint az élők közt. Megöltem egy démont, és minden egyes nap újra ölni vágyom, olyan ez a vágyam, mint egy feneketlen kút a lelkemben."

A Nem vagyok sorozatgyilkos sikeresen belopta magát a szívembe még a maga kegyetlenségeivel együtt is, szóval nem hagytam magamnak időt arra, hogy más könyvek felé tekintgessek, rögtön nekiláttam a sorozat második részének.

John az előzőekben leszámolt a Claytoni Gyilkossal, akiről csak ő és az édesanyja tudják, hogy nem egyszerű sorozatgyilkos, hanem egy démon volt, még pedig Mr. Crowley bőrébe bújva. Ám azzal, hogy John megszegte a legfőbb szabályát és ölt, a benne lakozó sötét gondolatok kezdenek egyre inkább felszínre törni. Erősen küzd, hogy Szörnyeteg úr, vagyis az ő sötét oldala ne vegye át az irányítást, és ebben segítségére lesz az, hogy a városban újabb áldozatok kezdenek megjelenni és ez eltereli a fiú figyelmét. Újra a nyomozásra koncentrálhat, hiszen ki kell derítenie, ki az új gyilkos.

Számomra John egy nagyon különleges és bármilyen furcsa, de szerethető karakter! Igen tény, hogy az érzésekkel nem bánik a legjobban, ám ha belegondolunk, a szociapátiából nem tud csak úgy kigyógyulni és normális életet élni. Ezt nem ő választotta magának, ám azt igen, hogy megpróbál minden a társadalmi normák szerint élni és "jó" maradni, és ez mind az ő akaraterejét és elszántságát igazolják. Hiszen neki is könnyebb lenne, ha magasról tenne a szabályokra és először életében azt tenné, amire igazán vágyik. Mégsem teszi. Elgondolkodtató, hogy vajon mi tartja vissza és mi miatt harcol egyáltalán önmaga ellen. Erre igazából nem kapunk választ a könyvből, de szerintem az anyukája nagyban befolyásolja, hogy Johnnak kialakult egy bizonyos értékrendje és szem előtt tartja, hogy mi a helyes mi nem az.

Ebben a részben kicsit tovább tart, míg az író felfedi a gyilkos kilétét, ami Johnt folyamatos elemezgetésre készteti, szinte kétségbeesetten ki akarja deríteni az igazságot, ez azonban nem sikerül neki idejében és besétál az ellenség csapdájába. Gondolom nem lesz nagy meglepetés, ha elárulom, hogy ismét egy démonnal van dolgunk, akit az előzőnél meg sokkal jobban utáltam, hiszen Crowley-ról legalább tudtuk, hogy csak muszájból öl. De ez az új démon élvezi amit tesz, sőt kimondottan az élteti, hogy az áldozatait különböző kegyetlenségek közepette megkínozza.

Ez, meg az a hátborzongató ház, amit nem tudtam nem elképzelni az utolsó apró részletig, nagyban hozzátettek a történet horrorisztikus hatásához. Ha összehasonlítom az első résszel, ebben egyértelműen több volt a kegyetlenség, a gyomorforgató jelenet, és a démon is sokkal "emberibb" volt, hétköznapi módszerekkel ölt, amiktől még valóságosabb lett mindez és nálam erősen feszegette a határokat. Mégsem tettem le, mert Dan Wells annyira jól ír, hogy valami ismeretlen oknál fogva, még ezt is élveztem olvasni és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy nincs-e velem valami baj, amiért ennyire tetszik ez a könyv (de szerencsére sokan mások is így vannak vele, szóval legalább nem egyedül vagyok elmebajos ^^).

A John Cleaver sorozat most már egyértelműen bekerült a kedvenceim közé, ez a rész még túl is szárnyalta az elsőt, itt már tudtam, mire számítsak, nem lepett meg úgy a sok hátborzongató jelenet, mint először és a történet is nagyon gördülékenyen haladt előre, miközben az olvasó egy percre sem unatkozhatott. Különleges ebben a könyvben, hogy a démonokkal való küzdelem és John önmagával szemben vívott harca egyformán kidolgozott és izgalmas. Alig várom, hogy kiderüljön, miként folytatódik az én kedvenc szociopatám története.

Értékelés

Kedvenc sorok

"Végül ez végez mindnyájunkkal: az idő."

"– Az embereket nem a haláluk határozza meg – mondtam –, nem is az, ami hiányzik belőlük. Hanem a kapcsolataik."

"Az érzések nem jók vagy rosszak. Csak erősek vagy gyengék."

"Néha azért nehéz beszélni, mert nincs mit mondani, néha azért, mert túl sok a mondanivaló."

"A gondolataimnak talán nem vagyok ura, de a tetteimnek igen."

Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos (John Cleaver 1.)

"A sötét gondolatok még mindig ott motoszkáltak, de nem tettem semmi rosszat. Más szóval jól tettettem, hogy normális vagyok. Ha az utcán botlasz belém, fogalmad se lett volna, hogy mennyire meg akarlak ölni."

Ez a könyv a nem hétköznapi címmel, borítóval és tartalommal érthető módon felkelti az emberek figyelmét és nehéz felette szó nélkül elsiklani. Pár hónapja akadtam rá és már akkor elhatároztam, hogy elolvasom a John Cleaver sorozatot, amire most végre sort is kerítettem.

John Wayne Cleaver 15 éves és megszállottan rajong a sorozatgyilkosokért. Már kiskora óta besegít édesanyjának a halottasházi munkálatokban, ami azonban nem esik nehezére, hiszen örömét leli a hullákban. A pszichológusa szerint John szociopata, csak úgy, mint a sorozatgyilkosok nagy része. A fiú érzi, hogy kordában kell tartania valódi vágyait, nem akar ő is gyilkossá válni, ám harcolnia kell az egyre erősödő kísértés ellen. Ez egészen addig sikerül is neki, amíg Clayton városába be nem toppan egy sorozatgyilkos.

Nem vagyok jártas sem a horror, sem a krimi műfajában, az urban fantasy pedig még ennél is távolabb áll tőlem. Ez a könyv tehát minden tekintetben újdonság volt számomra és bizony tartogatott is meglepetéseket. Rögtön az elején, amikor is a halottasházban részletes leírást kapunk egy szétszabdalt hulláról és annak bebalzsamozásáról, őszintén szólva kicsit lesokkoltam. Azt hiszem én a kevésbé erős gyomrú emberek közé tartozom és így nem leltem különösebb örömöt az effajta leírásokban. Viszont ezek a véres jelenetek is egyértelműen hozzátartoztak a történethez, szóval valahogy át tudtam gördülni ezen az első sokkon és olvasni tovább, hiszen túlságosan érdekelt a folytatás ahhoz, hogy letegyem.

Ami ezután jött, az még engem is meglepett, hiszen álmomban sem gondoltam volna, hogy érdekelni fog a sorozatgyilkosok személyiségrajza vagy hogy épp miért és hogyan öltek. Elég részletes leírásokat kapunk  ugyanis arról, hogy miképp gondolkodik egy ilyen ember, ami hátborzongató, ugyanakkor a maga módján érdekes és figyelemreméltó. A könyvben pár híresebb esetet, valódi sorozatgyilkosokat is említenek és ettől még valóságosabbnak és súlyosabbnak érződik az egész helyzet. Pontosan ezért is ért csalódásként, amikor kiderült a Claytoni Gyilkosról, hogy nem ember, hanem természetfeletti lény. Persze ez már a fülszövegből kiderül és a műfaja is egyértelműen jelzi, hogy mire számítsunk, de egyszerűen az én fejemben nem fért össze egy démoni teremtmény a rengeteg tényszerű leírással és ezzel a végtelenül racionális fiúval.

John karaktere ugyanis nagyon különleges. Valóban antiszociális személyiségzavara van, azaz tulajdonképpen szociopata, akinek nincsenek érzései, nem képes a szeretetre, empátiára vagy a bűntudatra, ám mégis valami miatt igyekszik önmaga maradni, jó maradni. Küzd a benne lakozó gonosz ellen, amit ő csak Szörnyeteg úrnak hív, s bár így börtönbe zárva érzi magát, mégis inkább ezt válassza, ahelyett, hogy követné a vágyait és belőle is gyilkos lenne. Szigorú szabályokat követ, amiket ő maga állított fel, mert tudja, hogy csak így őrizheti meg a hidegvérét. Egyáltalán nem hétköznapi, viszont egy nagyon erős karakter.

Ez a könyv a maga kegyetlen stílusával megdöbbentett, ugyanakkor magával is ragadott. Sok jelenet megborzongatott, de nem vette el a kedvemet az olvasástól, hiszen ahogy John, úgy én is fel akartam deríteni az ügyet és megtudni, hogy mi lesz a Claytoni Gyilkossal. Lehet, hogy jobban örültem volna, ha az író megmarad a racionalitás talaján, ám így is egy izgalmas történetet sikerült kreálnia, ami kimondottan jó sorozatindító volt, kíváncsian várom a folytatást. Az író köszönetnyilvánításának utolsó mondatát pedig egyenesen imádom: "És hadd ismételjem el újra: ez a könyv nem önéletrajzi ihletésű. Esküszöm."

Értékelés

Kedvenc sorok

"Valahogy olyan helyénvalónak tűnt, hogy az egyetlen ember, aki szerint kedves vagyok, pont egy démon felesége."

"Attól, hogy jó vagy abban, amit egyáltalán nem szabadna csinálnod, még nem lesz helyes."

"Azért vagyok jó ember, mert tudom, a jó embereknek hogy kell viselkedniük, és utánzom őket."

"Ha belegondol, az emberek mindig a rajtuk kívül álló dolgoktól rettegnek, sosem önmaguktól."

"Mindig a saját kezedben van a végzeted, és mindig te hozod meg a döntéseket."